Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MARGÓ
67 Ginsberg verseiben jelen van ez a sajátos személyesség. Nem keres formát, mert ő maga a forma. A futás felgyorsult lélegzésének ritmusa olykor, olykor pedig a meditáció nyugodt, lassú lélegzetvételének biztos távlata. Nem keres formát, mert saját maga a forma. Ezért is érezzük annyira fizikálisán is erősnek a Cselényi-szöve- gek áradását. Valahonnan nagyon mélyről jönnek ezek a szövegek, és nagyon nagy tétjük van: úgy érzi az értő olvasó, hogy a saját fizikai valóságát, a saját életét, tovább megyek, saját testi valóját írja bele a szövegbe a szerző. Jerome David Salinger, a Magasabbra a tetőt, ácsok című regény szerzője azt írja egy helyen, hogy egy vers megírásához nagyon nagy fizikai erőfeszítésre van szükség, vagyis egy kis haiku sokszor igen nagy erőt, testi erőt igényel a szerzőjétől. Igen, valami ilyesmiről van szó a Cselényi-versek esetében is. Arról, hogy olyannyira a saját húsa, vére, izomzata a vers, hogy már nem egyszerűen líráról beszélünk, hanem ennél is többről, a legteljesebb azonosulásról, „a műalkotás, mint önmagam elkészítése” végtelen projektjéről. Ezért is csak „egyetlen verset” ír Cselényi egész életében. Nem is írhat többet, hiszen egyetlen élete van. Egy végtelen verset ír, amivel azonosulni tud, ami önmaga. Nem is verset ír, önmagát írja. Mert Cselényi László nem létezik. Csak a Cselényi-mű létezik, semmi más. Végtelen expresszivitás. Cselényi a hatvanas évek szerzője, annak az évtizednek a költője, amelyik megújulással, tavasszal, lélegzettel volt teljes. Tulajdonképpen ezt az életérzést fogalmazzák meg az amerikai beatköltészet legjobbjai, ezt a szabadságvágyat jeleníti meg Ginsberg, Kerouac, és némileg másképpen Salinger is. Az a- vantgárd itt, amivel minősíteni szokták Cselényi Lászlót, nem más ebben az esetben, mint a szabadság vágyának megjelenése. Hogy romantikus is? Persze hogy az. Az a- vantgárdban, különösen az expresszív avantgárdban nemcsak egyszerűen rengeteg romantikus elem van, hanem tulajdonképpen maga a romantika. A XX. század tele van ilyen romantikus gesztusokkal, maga a század elejének lelkesültsége, hite és felfokozott érzelemvilága azonos tőről fakad a művészettörténet nagy romantikus korszakával, és ez ismétlődik meg a hatvanas évek beatirodalmában, szeretetkultuszában, „minden ember testvéf’-hitében. Mennyi tudatlanság van abban, amikor újból és újból „kísérletező” költészetről beszélnek az avantgárd kapcsán, vagy magát a szót, avantgárd, használják lekicsinylő módon, minősítő jelzőként. A szorongó, a szabadságtól félő kisember mond ilyesmiket, aki megijed a robusztus testi erőtől, a távlatokban való gondolkodástól, a nagy lélegzetű önmegvalósítás képességétől. Pedig nincs csodálatosabb annál, mint a korlátok átlépése, mint a kerítések lerombolása: nincs csodálatosabb, mint érezni azt az örömöt, hogy meg mertem tenni. Cselényi érzi ezt az örömöt, amikor végtelen hosszú versben akarja magát megfogalmazni. Próbálják sokan, barátai és ellenségei, értői és ellenzői belegyömöszölni őt mindenféle formákba, keretekbe, vagyis visszanyesegetni „vadhajtásait”, de ezekkel a gesztusokkal éppen a költészetének a lényegét veszik el, a szabadságot, a vadságot, a dinamikát, azt, hogy átlépi a korlátot, hogy kilép az Isten szabad ege alá. Juhász Ferenc, aki Cselényi kortársa és sok tekintetben mestere is, írt egy ver-
