Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MARGÓ
68 Aich Péter set, Halott feketerigó a címe. Egyetlen vers. Könyvben jelent meg, de a könyv akkora, olyan vastag és olyan nagy méretű, hogy beszakad alatta az asztal. Nem tudom, hány sorból áll, de azt gyanítom, hogy a világon ilyen hosszú verset nem nagyon írtak többet. Olvasta valaki? Valószínűleg, nem. Maga a vers, a gesztus, a düh, a szabadság vágya, a „korlátáimat elhajítom” gesztusa olyan erős, hogy újból és újból eszembe jut ez a bizonyos vers, vagyis „a halott feketerigó”. Nem valami ősi ösztön, nem valami teljességre törekvés jelenik meg az ilyen gesztusokban? Nem az a tudat, hogy magam is be vagyok zárva a testem börtönébe, és hogy ebből a testi börtönből szeretnék kiszabadulni, de nem tudok, nem valami ilyesmi jelenik meg „a korlátokat csak azért is átlépem ” újból és újból megjelenő gesztusában? Cselényi László önmagát írja, ki akar lépni korlátái közül, keresi a szabadságot. Nem lehet azt kívánni a madártól, hogy ne repüljön, ha éppen repülni akar. A szabad vers nem kísérletezés, nem a ritmus megbontása, hanem maga a ritmus. Pontosabban szólva, a lélegzet mint versláb nem valamiféle „tudatlanság”, pongyolaság, hanem a legősibb versformák egyike. Fontos tudnunk, hogy nem új forma az expresszív szabad vers, hanem a régi forma újbóli megtalálása: ahogy Füst Milán esetében is olyannyira nyilvánvaló, ahogy a nagy amerikai költő, Walt Whitman esetében is olyannyira nyilvánvaló: a Biblia, a zsoltárok áradó sorai, sajátos belső ritmikája, valamint az ima természetes redundanciája jelenik meg ebben a költészetben is, a hatvanas évek megújuló irodalmában, többek között Cselényi László művészetében. Fontos újból és újból visszatérni a Bibliához, azon belül a Zsoltárokhoz, vagy akár az Énekek énekéhez, de a Biblia bármelyik fejezetét említhetném. Cselényi verseiben, hogy csak egyet, szinte véletlenszerűen kiemeljek, például az Évszakok című költeményben az ismétlődés, a hívó szó újbóli és újbóli feltűnésében éppen a zsoltár és a zsoltárokhoz kapcsolódó, de sokszor avantgárdnak minősített szabad vers szervező ereje, ritmusa jelenik meg. „Átél: szagos virág, álma a napos udvar, a csitri lány s az erdő, amikor makkot érlel / a tél: részeg csavargó, veri a lusta kertet, s tangózik hozzá síppal, flótával, dob-zenével / a tél megdermedt szegfű, lapul a hegyek ormán, káromkodik a szélben s eltűnik majd a széllel”, írja Cselényi. Ennek a költészetnek közvetlen elődje az első magyar nyelven író költő, Balassi Bálint életműve, aki maga is a zsoltárok, a Biblia hangján és hatására írta hihetlenül modem, ha tetszik, „avantgárd” költeményeit. Azt gyanítom, hogy ezzel a két dologgal - ami két dolog nagyon is egy -, vagyis Cselényi László végtelen személyességével, ami a műalkotást úgy értelmezi, mint magát a létezést, valamint a korlátok áthágásának, a szabadság kiteljesítésének igényével nem tudnak mit kezdeni azok, akik bírálják ezt a költészetet. Cselényi újból és újból elbizonytalanít, mert művészete nekünk szegezi a kérdést, hogy szükség van-e egyáltalán a szembesülésre saját magunk kicsinységével és korlátáival, vagyis arra a szembesülésre, amit a Cselényi-életmű sugall éppen rólunk, azokról, akik folyamatosan a végtelen erőfeszítéssel, és szabadságvággyal találkozunk minden alkalommal, ha valamiféle Cselényi-mű jön velünk szembe. A Cs- tartomány című kötetből a Csanda Gábor által készített interjút ajánlom a figyelmükbe
