Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kulcsár Ferenc: Amikor Isten a cigány gyerek keresztapja (Feliinger Károly Hajléktalan búzavirág c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 65 ként viselkedő, beszélő állatok, növények, tárgyak) állnak szemben. Jellegzetes vonása e meséknek a szinte mindig pozitív főhős köré rajzolt egyszerű, kétpólusú világkép, amely átmeneti típusokat nem ismerve éles határt húz a jók és a rosszak közé; a végkifejletben a mese diadalra juttatja az előbbieket és megbünteti az utóbbiakat. Feliinger könyvéről gazdagsága okán kimerítőbben is érdemes lenne beszélni. Rövid elemzésemben! csupán megemlíteném az írások nyelvi szépségét, frissességét, csodálatos és ízes népi humorát, a témák ezerszínüségét (Itt jegyzem meg, Feliinger könyvének egyik legpatinásabb „szála” a jókai cigány folklór, derűtől, kópéságoktól, mókától szikrázó anekdota-feldolgozásokkal.) Külön kedvessége a könyvnek, hogy az egyes mondák indítása mennyire megkapó, eredeti és ötletes. Egy-két példa: Hol volt, hol nem volt, a hetedik falu mesevánkosán akkora nagy volt már a folt, hogy beboríthatták volna vele az egész világot. Aki álmában varrta, az is bolond volt, úgy hívták, hogy Cidruska, a csillagszemű óriás. Vagy: Hol volt, hol nem volt, Szél úrfit épphogy kiengedték a zsákjából, máris kedve szottyant szalonnázni. Mangalicaszalonna ugyan akadt, de honnét vegyen hozzá bicsakot? Gondolkodott, majd belenyúlt mélyen a legközelebbi madárijesztő zsebébe. Bizony, hogy talált benne egy megfelelőt. Majd elfelejtettem, Szél úrfi szülőföldjén, Alsó- és Felsőszeliben nem csupán a betyárok hordanak bicsakot, hanem a helybéli, magukra valamit adó madárijesztők is. Találhatók a kötetben humortól csillogó feldolgozások (A fekete macska temetése, Az Örzsike-lapos titka, A borbélyinas meg az ördögfiókák, Jézus ment által a mezőn), kitünően megírt, balladisztikus mondák (Sírás a kórórakásban), kedvesen lírai szerelmi történet (Rózsaillatú nádszálkisasszony),és olvasható benne képekben gazdag, megejtően szép teremtésmonda is, amit rövidsége okán idézek: Valamikor régen kettévált az ég és föld. Az ég elvágyakozott, szárnyakat növesztett. A föld mégis megbocsátott neki. Egy égig érő fa termett rajta, amelyen éjszaka a csillagok leereszkedtek fényzsinórjaikon, s körültáncolták a fa törzsét. A Paradicsomban érezték magukat. Utána lepihentek és mély álomba merültek. Almaikban a föld titokzatos vízeséseiben lubickoltak, megmosták arcukat a puha hóban, cseppkőbarlangokban bú- jócskáztak, s visszhangzott a nevetésük. Egyszer az egyik csillag tovább álmodott a kelleténél. Feljött a nap, s ö lenn maradt a földön. Vakon bolyongott szegény, mígnem a föld kebléhez szorította, méhébe fogadta. Kilenc hónapra rá megszületett az első emberpár, a föld és az ég közös gyermekei. Az Isten is a csodájukra jár azóta is. Említhetem még a sok, kihalóban lévő szó „megörökítését”, illetve átmentését a jövő számára (kötés, lavorica, lajmó, dolka, barátka, musiró; elverbunkolja a pénzt, felgombolított leány, ászögről főszögre); és a fantáziateli, költői képekről is szólni kell, pl.: a hold az atyaúristen kenyere, ha hiányzik belőle egy darabka, úgy az isten szelte meg vacsorára; a hold és a nap fényéből szőtt köntös ejti foglyul az ördögöt; az Örzsike-lapos maga az ördöglyuk, a föld egyik orrlyuka, melyből olykor fekete paripáján elővágtat a halál; a föld másik orrlyuka pedig a cédrusfától úgy hetvenhét lépésnyire lehetett, s bizony elnyelt az már vagy hat négyökrös szekeret; a cigány gyereknek, akiből Lucifer ördögfiókát akar nevelni, isten a keresztapja; a bajban lévő ördög, a kalánfülű angyal denevérekkel küldi levelét az ördögök fejedelmének,
