Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (1)
60 Kulcsár Ferenc bújni, hogy valamennyi dicsőség fogadja ásításunkat, mert nagy és dicső csak egy van, a valóság, aki Isten. Csak kevesen mondták ki olyan világosan, mint Weöres Sándor, hogy az ember az legyen, aki, vagyis ne harsogja túl Istenét, de ne is rettegjen hallgatagon előtte, hanem szólítsa meg kinyújtózás és zsugorodás nélkül: a méret télén Istennek teremtésével közös ütemben. Istenem, a Te szemeddel nézem - az én szememmel - ó hogy ezt adod nekem! Végül hívjuk ide, a megszólított és megszólaló világ lámpafényébe őt, aki talán a legszebbet - mert az igazat, így a valóságosat - mondta Weöres Sándorról, a leginkább félreértett költőről. Pilinszky Jápos mondta: Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyerekek, sőt a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul. * * * Az ember ki van nyitva, mint Isten könyve, s éppúgy örökre becsukhatatlan, mint emez. Most, hogy mindez átjárja lelkem, Pünkösd havának pénteki délutánja íródik, s miközben benne és általa íródom én is, azon tűnődöm, amit Weöres Sándor kapcsán fogalmaztam meg, hogy tudniillik a világot meg kell írni. De ha megkérdem magamtól, vajon nincs-e megírva a világ, elbizonytalanodom. Miért? Egyrészt, mert bizonyos, hogy megvan írva, másrészt viszont ez a „megírt- ság” is egyre íródik tovább. Mégpedig az idő által, s hajói sejtem, egyben a tér által is: e két táguló tudat által. Hogy mit értek, mit értsünk Isten könyvén? A teremtett világegyetemet, azt a hatalmas remekművet, a Léleknek azt a káprázatát, amit az ember évezredek óta olvas, maga is hatalmas kultúrákat teremtve eme olvasás kegyéből. S bármily meghökkentő, ezáltal az ember „írása” csak álom; s éppúgy az a festészet is, a zeneszerzés is, az építészet is, de még a gondolkodásunk is csak álom, mert nem mi gondolkodunk, hanem bennünket gondol a Teremtő: az ő megvalósuló álma vagyunk. Tudom, hogy első hallásra ez az őrület mint feloldhatatlan, ezért megsemmisítő paradoxon tornyosul elibénk. De valójában nem az! Hanem mi? Az az ember által felismert pillanat, fordulópont, a létezésnek az a tűhegye, hogy Isten nélkül nem lehet megmozdulni. De hát az embernek erre nincs is szüksége. Amire szüksége van, azt már megtette: felismerte e mindennél fontosabb „jelet” a világban - idegszálai csápjaival érintkezésbe került az Abszolútommal, s ez az az ÖRÖK, ami megnyugvást hoz az ember számára. Gondoljunk Karamazov Aljosára, aki bár meggyalázott és kifosztott holtakban gyökérzik, de gyökérzik, s ezért lombot is hajt törvényszerűen: az ő gyásza nem gyász, illetve nem úgy gyász, mint testvéréé, Iváné; mert Aljosa úgy virraszt, hogy
