Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek - Sütő András
54 Pomogáts Béla következő kötetében: az erdélyi magyar drámairodalommal foglalkozó fejezetben tekintjük át. Az erdélyi magyarság történelmi és kulturális értékeit mutatják be Sütő András naplójegyzetei, olvasónaplói, irodalmi tanulmányai és útirajzai. Ezeket gyűjtötte egybe Rigó és apostol (1970) , Istenek és falovacskák (1973), Evek, hazajáró lelkek (1981), Az Idő markában (1984), Sikaszói fenyőforgácsok (1987), A lőtt lábú madár nyomában (1988) című köteteiben (ezeknek nagy része, tekintettel arra, hogy az írót a bukaresti hatalom mindenáron el kívánta hallgattatni, Budapesten jelent meg). Sütő András értekező prózája, esszéírása, irodalmi publicisztikája eredendően közösségi jellegű, a szolgálat jegyében alakult. Erre a szolgálatra nevelte, buzdította őt a szülői házban és az iskoláskorában elsajátított magyar protestáns hagyomány és etika. Olyan örökség, amelyet műveinek tanúsága szerint mélyen élt át és következetesen vállalt. Egy hányatott sorsú emberi közösség jelene és jövője iránt érzett felelősséget, elkötelezettséget, irodalmi tanulmányaiban, emlékező írásaiban vagy éppen interjúk sorában ennek a közösségnek a gondjai és törekvései foglalkoztatták. írókról és művészekről - a többi között Kemény Zsigmondról, Orbán Balázsról, Tamási Áronról, Veres Péterről, Illyés Gyuláról, Asztalos Istvánról, a festő Nagy Imréről — beszélt, nyitott koporsóknál vett búcsút barátaitól, írótársaitól, ifjúságának emlékeit gyűjtötte egybe, távoli országokban: Itáliában, Iránban vagy Amerikában szerzett élményeiről számolt be, valójában mégis mindig az anyanyelv sorsáról, az erdélyi magyarság helyzetéről, tennivalóiról adott számot. Rigó és apostol című könyvének bevezetőjében arról tett vallomást, hogy az idegen országokban is mindig az otthoni gondok foglalkoztatták: „e könyvecske szerzője Marosvécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött - más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is. Nem a gondok fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli. Itthoni fonnivaló nélkül - úgy gondolom — nem is érdemes utazni; az embert megöli a világ végtelen közönye.” Irodalmi tanulmányait, úti beszámolóit és önéletrajzi vallomásait a legne-mesebb „pedagógiai” szándék hatja át, mindig arra törekedett, hogy gondolatai és esz-ményei közösségi felismerésekben s elhatározásokban éljenek tovább. „Varázskörei” nyomán virtuális „nemzetpedagógiai” katedra jött létre, erről a katedráról olyan igaz-ságok hangzottak el, amelyekre nemcsak az erdélyi magyarságnak, hanem a többségi nemzetnek és az egyetemes magyar szellemiségnek is figyelnie kell. Sütő András igazságai ugyanis nemcsak a „sajátosság méltóságát”, azaz egy kisebbségi népcsoport jogos törekvéseit és közösségi önérzetét fejezik ki, hanem egyetemes emberi értékeket is, minthogy a politikai méltányosság, a kölcsönös megértés, a kulturális és történelmi értékek megbecsülése olyan ésszerű és humánus normákat jelentenek, amelyeknek e drámai módon megosztott világban általánosan is érvényesülniük kellene. Sütő András szavának többnyire elégikus lejtése van, mégsem a panasz volt rá jellemző, hanem a biztatás, a reménykeltés, a közösségi összefogás erejének
