Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek - Sütő András
Erdélyi arcképek - Sütő András 53 títást visz véghez közöttük. Jönnek az új nemzedékek és ajkukon rendre fogyatkoznak az anyanyelv szavai. A könyv egyik feledhetetlen jelenete: mezőségi gyerekek katonásdit játszanak, „török csapat, román csapat, Sándor volt a magyar katonaság. Egy szót halljunk bár tőled a csapatod nyelvén, Sándor. Az egyszemélyes csapat ekkor elkiáltotta magát: »Petőfi!« Magyar anyától született, de már csak ezt az e- gyetlen »szót« tudta magyarul. Ki tudja, merre ragadt meg emlékezetében szélsodorta nyárfalevélként a különös fogalom”. „Engedjétek hozzám jönni a szavakat” - kérte az erdélyi magyar író, miközben családja legifjabb tagjával, majdani örökösével elindult az anyanyelv nyomában. Valójában egy különös „népszámlálást” végzett: a szavak országában, akár nagy elődei, akikre ö maga hivatkozik, vagyis Petőfi Sándor, Arany János, József Attila. Az örökség, amely a kis unokára vár, valóban veszendő „tündérbirodalom” lenne, „csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka”? Sütő András nemcsak unokája kedvéért gyűjtötte maga köré a szavakat, azért is, hogy ezt a „tündérbirodalmat” segítsen megtartani sorsának nehéz óráiban. Hogy az „imbolygó kalitka” elkerülhesse a csattogó acélkerekeket. A regénytörténetet általában szelíd humorral mutatja be még az elkedvetlenítő tapasztalatokat is, az idilli kép mögött mindazonáltal ott rejlik a veszélyeztetettség érzése: az anyanyelv jövője miatt. Sütő müve időnként egy drámai monológ vagy éppen a zsoltárok dikcióját követi. „Perelj, Uram, perlőimmel - olvassuk a regény egy hangsúlyos részében szeleiddel őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretőd, a hamisságot viszontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig érnek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk mint a kohókban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a galambszárny-szépségü, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta.” A nemzeti és történelmi felelősségtudat hatotta át Sütő András drámaírói munkásságát is, elegendő, ha Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Abel, A szuzai menyegző, Alomkommandó és Advent a Hargitán című drámai müveire hivatkozom, amelyek erdélyi író jóvoltából - Tamási Áron után másodjára - meg tudták újítani a magyar színpadot. Ezeket a műveit munkánk
