Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Murányi Sándor Olivér: Formagyakorlat a bírói jelvényről (regényrészlet)
46 Murányi Sándor Olivér megszólalt az első menetet jelző gong. Kezét felemelte, a két gyerek elindult. Ó- vatosan lépkedtek körbe, tekintetükkel próbálták felmérni egymást. A szőke megint nála magasabb ellenfelet kapott, aki ezúttal nem teketóriázott: előrelendült, és hatalmas ütésekkel próbált betalálni, kegyetlenül üldözve a kisfiút, aki a sarokba érve átkarolta a meglepettségtől támadója derekát. Egymásba kapaszkodtak. Ekkor közéjük sietett a fiatal bírójelölt, hogy szétválassza őket. Alighogy kilépett közülük, a magasabb fiú egy jól irányzott bal horoggal találta el a szőkét, aki ettől térdre zuhant. Könnyekkel a szemében állt fel, de látszott rajta, nem adja fel rövid élete első bajnoki döntőjét. A szünetben végig kellett hallgatnia edzője ideges kiabálását. A második menetben valósággal belefutott egy gyomorrúgásba, és ez újabb pontot hozott ellenfelének, akit csapattársai már-már győztesként ünnepeltek a lelátókon. A nevét ütemesen ismételgető biztatásoktól még bátrabb lett, és addig csépelte a törékeny alkatú szőkét, amíg ki nem esett a kötelek közül. Zordok leállította a mérkőzést. A kisfiú négykézláb zokogott a szorítón kívül. Amikor azonban a bíró számolni kezdett, felugrott, átbújt a köteleken, és a közönség nagy meglepetésére újra ott állt harcra készen. A csengőszó mentette meg. Pihenőidőt kapott, amely alatt igyekezett visszanyerni nyugalmát. Arcán könnyel vegyült az izzadság, edzője nem kiabált, barátságosan simította végig sárga fejét. A döntő volt az első mérkőzés, amely nem ért idő előtt véget a komoly találatok ellenére sem. A szőke rendkívül kitartónak bizonyult. Amikor elesett, eszembe jutott életem első nagy megrázkódtatása: a Mester sarokrúgása, amely után az edzőtermünk mosdójában ébredtem. Hány meg hány rúgás talált el azóta... Mégis, egyik sem fájt annyira, mint amikor ezt a gyereket szenvedni láttam. A harmadik menet következett. A gong megszólalt. Zordok alig palástolt szomorúsággal adta meg a harcra szólító jelet. De a kisfiúnak sikerült valamelyest összeszednie magát. Magas ellenfele a közönséggel együtt már szinte biztos volt győzelmében. Ütemes taps biztatását érezhette. Jobb vállát megrándította, két fej- körzést végzett, és felvette a küzdőállást. Amennyire csak tehette, higgadtan várt a megfelelő pillanatra. A szőke sem kockáztatott, összehúzott szemekkel figyelt. Ekkor olyasmi történt, amire nemhogy gyerekversenyen nem volt még példa, hanem maga Zordok sem tudta soha kivitelezni. A magas fiú négy egyenes ütéssel rohant a vékony dongájú sárga fejűre, akinek sikerült oldalt kitérnie, és egy jobb horoggal válaszolt, amitől ellenfele a ring sarkának esett. A magas pillanatnyi meglepettségét és zavarát kihasználva, a fiúcska nem várta meg, amíg támadója újra egészen szembefordulhat vele, és felveheti állását, hanem kezeit leengedve elfutott a küzdőtér közepétől, ellenfele közelébe érve a levegőbe emelkedett, és hatalmas ollórúgással találta arcon a magas fiút, aki ettől elterült, és mozdulatlan maradt. Az emberek felugráltak a székekről. Hatalmas tömeg számolt együtt Zordokkal: — Egy! Kettő! Három! Négy! Öt! Hat! Hét! Nyolc! Kilenc! Tíz! Vége! A szőke edzője beugrott a kötelek közé, és ölbe kapta tanítványát. Az eredményhirdetést követően Zordok egyszerre vette át a Mestertől a bírói jelvényt és a bajnoki
