Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A kútba néző
Duba Gyula köszöntése 27 nünket, gyakran azt gondoljuk, hogy jobb lenne ezt elfelejteni. De utalhatunk a madeleine-epizódra is: vajon rátalálhatott volna Proust regényének narrátora az elveszett időre, s ezzel együtt önmagára, ha időközben nem felejtette volna el gyermekkorának eseményeit? A múlt mélységes kútja egyszerre az emlékezés és a felejtés kútja (e kettő aligha képzelhető el egymás nélkül), ugyanakkor pedig az önazonosság lelőhelye is. Igaz, hogy aki belenéz, az a beleszédülést kockáztatja, de csakis e kockázat révén nyerheti el (nyerheti vissza) önmagát. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy e kérdések immár évtizedek óta hangsúlyos módon (s talán egyre hangsúlyosabban) jelen vannak Duba Gyula elbeszélő prózájában. A szerző a maga sajátos eszközeivel már jó ideje az emlékezés és az önazonosság titkait kutatja, s ez a központi témája legutóbbi könyvének is (Valami elmúlt. Érni gyermekkora. Madách-Posonium, Pozsony, 2008). A mü - műfaját tekintve szociografikus elemekben bővelkedő regényes önéletrajz - szorosan illeszkedik a szerző hasonló tematikájú műveinek sorába. Látványos elmozdulást a korábbi müvekhez képest nem tapasztalhatunk. Az egyes szám harmadik személyü mindenttudó elbeszélő sorra idézi fel a főhős, Emi gyermekkorának egyes eseményeit, miközben újraalkotja emlékezetében az egykor volt, mára azonban letűnt Garam menti paraszti világot. Közben pedig szinte törvényszerűen szembesül az emlékezés fontosságának kérdésével: „Amikor emlékezünk, az időfolyam mintha nemcsak előre, hanem visszafelé is folyna, egykori képeit felvillantva mintegy újratermeli önmagát, megidézve szellemét visszatér és megfog, kérdéseket tesz fel, melyekre nem ad feleletet, megbúvói és elbizonytalanít. Arra késztet, hogy mérlegeljük súlyát és keressük értelmét, de gyakran csúfondárosan, már-már nyelvet öltve sugallja, hogy nincs is értelme, rejtőzik előlünk, valószínűleg a mélyére nem hatolhatunk, és minél jobban távolodik, annál inkább értelmetlenné válhat. De a súlyát mégis érezzük! Varázsos ereje lehet, megragad és fogva tart.” (144.) Az elbeszélő felismeri az emlékezés kettős természetét: az emlékezés törékeny, hiszen nem őriz meg mindent, s az elveszett dolgok értelmét hiába kutatjuk; másrészt az emlékezésnek súlya van, ez rejti létezésünk alapját. Az emlékezés szelektál, ugyanakkor megőriz. De mi alapján dönti el, hogy mi az, aminek megkegyelmez? A mü egyik érdekessége, hogy erre a kérdésre nem ad egyértelmű választ. A könyv első harmadában körvonalazódik ugyan egyfajta értelmezés, ez azonban a későbbiek során jelentős mértékben átalakul. Figyeljük meg a második rész első és második fejezetének zárlatát: „Később Érni nem mindenre emlékezett, számos részlet a mélyben szunnyadt benne, de az a pillanat tisztán és erősen megmaradt, amikor a fekete kagylóból egy ismeretlen hang szólt hozzá nagy messziről, és ő megkérdezte a nagyoktól: ki beszél?!” (69.) „...ez a jelenet valahol nagyon sokáig megmarad benne, szinte előtte, mintha abban a pillanatban látná, és talán megőrzi majd egész életében...” (80.) A két részlet egyaránt hangsúlyozza a tartósság és a megőrzés mozzanatát. Bár nem cáfolja a felejtés je-
