Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A kútba néző
28 Duba Gyula köszöntése lentőségét, mégis amellett foglal állást, hogy bizonyos mozzanatok megmaradnak és rögzülnek az emlékezetben. E szerint a felfogás szerint az emlékezet képes arra, hogy képeket őrizzen meg a múltból és tárolja azokat. Az emlékezet itt úgy jelenik meg, mint egy tárház, vagy még inkább, mint egy (családi) fotóalbum (hiszen emlékképekről van szó), amely biztonságban megőrzi a múlt eseményeit, s amelyet elég fellapozni ahhoz, hogy a halottnak hitt múlt újra életre keljen. Ez az egyszerű (mondhatni naiv) emlékezetfelfogás azonban a továbbiakban jelentős mértékben bonyolódik. A változást jelzi, hogy egyre nagyobb szót kér a felejtés: „Az emlékezet elfelejti a konkrét tapasztalatokat, kiesnek a képből, eltemetik az egymás után következő nemzedékek, s az idő hordaléka, de a lényegük beépül a sejtekbe, az ideggócokba, talán a génekbe is, alapja már nincs, csak az anyagszerüsége.” (98.) A felejtés tovább végzi romboló munkáját, s ennek a rombolásnak a családi fotóalbum is áldozatául esik. Végül nem marad fenn hiteles, identikus emlékkép a múltból. Ami fennmarad, az csupán egy láthatatlan, mégis anyag- szerű valami, ami egyfajta párlatként vagy lényegként beépül a szervezetbe és tovább öröklődik. Olyannyira megfoghatatlan, hogy nehezen tudnánk a hagyománynyal azonosítani. Valami másról van szó, talán a közösségi emlékezet által őrzött élettapasztalatokról. Figyeljünk fel a kettős elmozdulásra! Először is arra, hogy a tudatos cselekvés szintjéről visszaléptünk egy tudatelőttes szintre, s ez azt a lényeges felismerést vonja maga után, hogy az emlékezés nem csupán tudatos (Proust azt mondaná: volontaire - szándékos vagy akaratlagos) tevékenységként gondolható el, hanem bizonyos események és történések nem tudatos továbbéléseként is. Csakhogy a továbbélés közege már nem a tudat lesz, hanem a test. Úgy vélem, a fenti idézetben szereplő ’anyagszerűség’ kifejezés a testre is vonatkoztatható, amely a maga materialitásában őrzi, illetve közvetíti a múltat. Az eltűnt idő narrátorának felismerése köszön vissza abban a gondolatban, miszerint testünk hűen őrzi annak a múltnak a nyomait, amelyet emlékezetünknek sosem lett volna szabad elfelejtenie. Sőt, nemcsak őrzi, hanem a legváratlanabb pillanatokban (egy-egy véletlenszerű benyomásnak köszönhetően) képes felszínre hozni azokat. Ebben az elgondolásban a múlt cs a jelen között már nem a történet és nem is a szándékos visszaemlékezés közvetít, hanem az emlékező eleven teste. A másik fontos elmozdulást a közösségi emlékezet fogalmának megjelenése jelenti. Duba Gyula regényalakjaira érvényes (s ez alól Emi sem kivétel), hogy mélyen beágyazódnak annak a kollektívának az összefüggésrendszerébe, amelyben felnőniük adatott. A közösség erőteljesen formálja személyiségüket. A kollektív emlékezet fogalmát természetesen nem úgy kell elgondolnunk, mint ami magába olvasztja, és ezzel meg is szünteti az egyéni emlékezetet és identitást. Ellenkezőleg, a közösségi emlékezet nagy mértékben hozzájárni a személyes identitás kialakításához. Teszi ezt oly módon, hogy olyan mintákat szolgáltat az egyén számára, amelyekkel az azonosulni tud. A Valami elmúlt narrátora nem mulasztja el
