Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A kútba néző
26 Duba Gyula köszöntése Ha a múlt nem létezik önmagában (mint ahogy gyakorlatilag semmi sem létezik önmagában), hanem szükségképpen a kútba nézés aktusa által konstituá- lódik, akkor az identitást is joggal tekinthetjük dinamikus konstrukciónak. Az én nem olyasvalaki, aki van, hanem olyasvalaki, aki folyamatosan létrejön és újrateremtődik. A narratív identitás elmélete azonban természetesen csak az egyik lehetséges megközelítését nyújtja annak a kérdésnek, hogy mi képezi önazonosságunk alapját. Vannak másféle válaszok is. Marcel Proust regényfolyamában az elbeszélő például egészen másképpen azonosul egykori énjével. Idézzük csak fel, mi is történik a híres madeleine-epizódban (amely egyébként csak egyike a regényfolyamban megjelenő, hasonló jellegű, revelatív eseményeknek). Az elbeszélő - immár felnőtt férfiként - egy nap hazalátogat, s édesanyja egy csésze teával kínálja. A tea mellé véletlenül egy darabka madeleine-t is felszolgálnak (az elbeszélő hangsúlyozza, hogy ez egyébként nem volt szokás náluk). Teázás közben különös dolog történik: az elbeszélőt megmagyarázhatatlan örömérzés keríti hatalmába, amelynek nem ismeri az okát. Komoly erőfeszítéseket tesz, hogy megértse, mi zajlik benne, mígnem rádöbben, hogy a rendkívül intenzív (és hangsúlyozottan örömteli) érzést a teába áztatott sütemény íze váltotta ki benne, s hogy ez az íz nem más, mint annak a darabka madeleine-nek az íze, amelyet gyerekkorában egyes napokon nagynéniénél, Combray-ban szokott kóstolgatni. Ez a hirtelen felismerés nem várt a- jándékkal jutalmazza meg őt: feltárul előtte az elveszettnek hitt gyerek-kor. S mindez annak köszönhetően, hogy az ízlelés pillanatában (tehát az elbeszélő jelen idejében, a felnőttkorban) hirtelen egy másik idő is megjelent (a gyermekkor ideje), s az elbeszélő ebben a pillanatban (tulajdonképpen az időn-kívüliség pillanatában) átérezte azonosságát azzal a gyermekkel, aki valaha ő volt. Proust példája is bizonyítja, hogy emlékezés és önazonosság szorosan összefüggenek, olyannyira, hogy még akár azt is állíthatnánk, az előbbi az utóbbinak elengedhetetlen feltétele. Van itt azonban még egy fontos összetevő, amiről nem volna szabad megfeledkezni. Valami ott lapul még a kút mélyén, s ez nem más, mint a felejtés. A szédülést nem csak a mélység okozhatja, s nem is csupán a nyugtalanító kérdések. A felejtésbe is bele lehet szédülni. A felejtésre általában mint valamiféle szükségszerű rosszra gondolunk, olyan mozzanatként kezeljük, amelyhez gyakran a kellemetlenség, a zavar, a szégyen stb. érzései kapcsolódnak. Elfelejtettünk magunkkal vinni valamit, elfelejtettünk teljesíteni egy ígéretet, elfelejtettük egy régi ismerősünk nevét..., ezek a tapasztalatok mind-mind nagyon kellemetlenül érintenek bennünket. Ez igaz, és talán éppen azért, mert olyannyira nyilvánvaló, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a felejtésnek van pozitív oldala is. Amikor az ars memoriae megalkotója, Szimonidész egyszer megkérdezte a neves államférfit, Themisztoklészt, hogy szeretne-e ő is jártasságot szerezni az emlékezés művészetében, Themisztoklész állítólag azt felelte: Inkább felejteni taníts meg! E kijelentés értelmén elgondolkodva beláthatjuk, hogy létezhetnek helyzetek, amikor a felejtés üdvösebb az emlékezésnél. Ha például valamilyen kellemetlenség ér ben
