Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A kútba néző
25 Duba Gyula köszöntése KESERŰ JÓZSEF A kútba néző Duba Gyulának, nyolcvanadik születésnapjára „Mélységes mély a múltnak kúítja", szédülni kezd, aki csak belenéz. Ismerős érzés lehet ez mindenki számára, aki már valaha letekintett valamiféle mélységbe. Szívünk hevesebben ver, gyomrunk remeg, ujjperceinkbe pedig beleköltözik az a bizonyos, semmivel össze nem keverhető, nyugtalanítóan bizsergető érzés. Szédülünk a tátongó mélységtől, amely elnyeléssel fenyeget bennünket. A múltnak kútjába nézvén azonban nem csak a mélység miatt szédülünk, valami más is zavarbaejtően hat ránk. A mélyből hangokat hallunk, a hangfoszlányok pedig apránként kérdésekké állnak össze: mi volt? hogy volt? ki voltam? ez én voltam? ki vagyok most? az vagyok, aki egykoron? Aki e kútba tekint, nagy tétekben játszik: nem kevesebbet kockáztat, mint saját önazonosságának elvesztését. Való igaz, a kockázat nagy (mi van akkor, ha a kút mélyén nem találok rá önmagámra, vagy - ami talán még ennél is rosszabb - rátalálok valakire, egy idegenre, aki állítólag velem azonos, de nem tudok vele mihez kezdeni?), ám a feltételezett nyereség is az. Szerencsés esetben felépülhet a híd a két én, az egykori és a mostani között, s az önazonosság újraalkotott (és ezáltal gazdagabbá tett) azonossággá válhat. De hogyan alkothatjuk újra önmagunkat? Ennek többféle módja lehetséges. A legegyszerűbb talán az, ha elmondunk egy történetet. Persze, nem akármilyen történetet, hanem egy olyat, amelynek mi magunk vagyunk a főhőse. Ez a történet, amely életünk egyes mozzanataiból tevődik össze, nem más, mint az élettörténetünk. A történet egyik alapvető jellemzője - s ez minden történetre érvényes —, hogy sajátos koherenciával rendelkezik, illetve koherenciát teremt; narratív struktúrájának köszönhetően képes arra, hogy a legkülönfélébb dolgokat is egységbe rendezze. Az ember élete heterogén, olykor egymástól teljesen független elemek - események, érzések, vágyak, csalódások stb. - halmaza. Az elbeszélés azonban kapcsolatba hozza egymással ezeket az elszigetelt, vagy annak hitt elemeket. A történetté formált élet immár nem kaotikus egyveleg, hanem rendezett egész, amelyben könnyedén ráismerhetünk a főszereplőre, s azonosulhatunk vele. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a történetmondás - élettörténetünk elbeszélése - visszahat a múltját meg-, illetve újraalkotó elbeszélő én önazonosságára is. A narratív identitás elméletének képviselői szerint énünk egysége az önmagunkról elmondott történet(ek) egységében keresendő.
