Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - Fonod Zoltán: Kisebbségben...
18 Fonod Zoltán adhatok mást, csak mi lényegem” mintájára!) provokációról beszélnek. Köz-ben a szlovákiai júniusi választásokra gondolnak, meg arra, hogy elfogadható poli-tikai „habarccsal” biztassák önmagukat, és fényesítsék reményeiket. Nyílt titok, Robert Fico miniszterelnök a „kemény válaszlépés” módozatait keresi, oly módon, hogy közben a (szlovák) Biztonsági Tanáccsal is tárgyal, és (méltó határozottsággal!) az uniós balhé lehetséges módozatait is keresi. Lényegében persze arról van szó, hogy a közelgő választások előtt, a „magyar veszedelem” képtelen állításaival, a nacionalista fóbia nagyobb dicsőségére szavazókat szerezzenek a legerősebb kormánypárt számára. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint Alexander Matuška, aki a „miért nem színes és nagyszabású az életünk” kérdésére, a „gyökerek nemzetének” kb. nyolcvan esztendeje azt üzente, „a rózsa- füzér nem tesz senkit istenfélővé”. Idézhetjük persze Gustáv Husákot is, aki 1947- ben, a magyarok kitelepítése idején így jellemezte a múltat: csehek ezer éve perlekednek a németekkel, és az első Csehszlovák Köztársaság a német kisebbségi kérdés megoldatlansága miatt bukott el. ” Majd Tisza Istvánnal folytatja: „Nem volt igaza Tisza magyar miniszterelnöknek, amikor azt állította, hogy a szlovák nemzet nem létezik, csak szlovákul beszélő magyarok vannak, ill. a történelmi Magyar- ország polgárai ”... És nem volt igaza Gustáv Husáknak, sőt Laco Novomeskýnek sem, amikor szószólóivá/támogatóivá váltak annak az agyrémnek, amikor (1945 után!) úgy gondolták, kitelepítenek, meg kell szabadulni a „magyar elemektől”, és nyakunkon a boldogság! A néhány évszázados együttélés (meg a fasiszta Németország és csatlósainak embertelen zsidóüldözése), továbbá a nemzetként megmaradás történelmi ténye is kevés volt ahhoz, hogy egy emberségesebb nemzetállam lehetőségében gondolkozzanak a hajdani politikai elit szlovák képvselői.. Persze, az is érdem, hogy amikor a megmaradás, sőt, 1968-ban egy nyitottabb „nemzetállam” lehetőségeiről lehetett álmodozni, belátták tévedésüket és mértéktartó tisztelettel álltak a magyarkérdéshez. Vladimír Mináč szerint „A régi Magyarország ostoba és szerencsétlen katlan volt. Nemcsak a nem magyar népek számára főztek benne tragikus sorsot: a magyarok végzete is ebben a katlanban főtt.” „A magyarok, ha összetörnek sem törhetnek utat a szabadsághoz nálunk nélkül. ” És a végszó, a „magasabbra, egyre magasabbra” igézetével Mináč fogalmazásában így hangzott: „A nemzet értelme... nemcsak vagy nem elsősorban csak a nemzet létében és mozgásában van, hanem a más nemzetekhez való tartozásában is: velük együtt alkotja a civilizáció nagy művét. S ilyen értelemben még csak a kezdetén vagyunk az önmegvalósításnak. ” 1968 tavaszán, egy beszélgetés során, arra a kérdésre, hogy „A nemzetiségiek ... szívesen vigasztalódnak azzal a tétellel, hogy a kisebbségi kérdés megoldása az igazi demokrácia próbaköve”, Vladimir Mináč így válaszolt: „A nemzet nem nagyobb azáltal, hogy új állampolgárokkal gyarapszik, hanem csak az által, ha az igazságosság felé törekszik. A szlovákiai magyar nemzetiség egyenlőségének a
