Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - Pomogáts Béla: A Trianon okozta sebek
10 Pomogáts Béla csupán 40, a falvak lakóinak nem több mint 13 százalékát teszik ki. A magyarok főként hivatalnokok és katonák, s etnikai szempontból messze felülreprezentálják azt a népcsoportot, amelyhez tartoznak. A magyarok egy, román lakosság közt élő uralkodó osztályt képeznek.” A valóság természetesen egészen más volt. Az 1910-es utolsó osztrák-magyar népszámlálás szerint a tágabb értelemben vett erdélyi (dél-kelet-magyarorszá- gi) területen 2,8 millió román élt, ez szinte azonos a Bratianu által említett számadattal, a románok azonban nem képezhették a lakosság 72 %-át, csak 53,4 %-át, minthogy a területen (a román miniszterelnök adataival ellentétben) nem 687 ezer, hanem 1 658 ezer magyar, a lakosság 31,7 %-a és mellettük még 556 ezer német, a lakosság 10,6 %-a volt található. Emellett a városi lakosság, a román részről beterjesztett adatokkal ellentétben többségében magyar volt, a negyvenkilenc városi jogokkal felruházott település lakosságának 62,7 %-a a magyar, 18,9%-a román volt, sőt még az 1930-as román népszámlálás is a városi lakosság körében 39 % magyart és csak 31 % románt talált (a többi német, zsidó és más nemzetiségű volt. A zsidó vallású nemzetiség kategóriája különben Bukarest találmánya volt, mert a zsidó val- lású vagy eredetű polgárok nagy része magyarnak tartotta magát). Az meg kifejezetten abszurd állításnak számíthatott, hogy az erdélyi magyarok főként hivatalnokok és katonák, s a román népességen élősködő uralkodó réteget képezik. Bratianu részéről nem volt minden diplomáciai ügyességet nélkülöző kijelentés, hogy az Erdélyt, a Bánságot és a magyar Alföldet bekebelezni kívánó román kormány Debrecen városát és szükebb környékét meghagyná a magyar állam keretében. „Csupán egy vidék van - jelentette ki a bukaresti miniszterelnök amelyre Románia — noha néhány román falu is található rajta - nem tart igényt: nevezetesen Debrecen környéke. A románok, hogy követeléseik etnikai jogalapját tisztán megőrizzék, inkább lemondanak e városról, mely magyar központként aktív szerepet tölt be a környező vidék életében.” Viszont, ha szükségesnek vélte, Bratianu nem tartózkodott az olyan kijelentésektől, amelyek feltűnő erőszakossággal és nyíltsággal kérdőjelezték meg az alapvető emberi jogokat (a nemzeti önrendelkezésnek azokat a követelményeit, amelyek a trianoni rendezés, úgymond, jogi megalapozását jelentették). David Lloyd George angol miniszterelnöknek arra a kérdésére, miszerint vajon az erdélyi magyarok is kinyilváníthatták-e akaratukat a terület hovatartozása ügyében, a bukaresti miniszterelnök, kissé sértődötten amiatt, hogy ez a kérdés egyáltalán szóba kerülhet, a következőképpen válaszolt: „Románia azért harcolt, hogy nemzeti akaratát érvényesíthesse a magyar kisebbség felett. Ennélfogva bizonyos, hogy ha a magyarokat arra kérnék, szavazzanak a Romániával való egyesülésre, erre aligha lennének hajlandóak. Nem hiszi, hogy a jelenlegi helyzetben új választásokat kellene tartani. Ami a fegyverszünet következtében létrejött erdélyi helyzetet illeti, úgy gondolja, hogy a lényegi kérdést a háború kimenetele immár eldöntötte, s ezen területek vissza kell kerüljenek Romániához.”
