Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Száz Pál: Ovi (1) (elbeszélés)
90 Száraz Pál kor abba a haszontalan homokba. Csak télen volt tök béna, mert akkor az ember ruhája tiszta víz lett - „hanemtiszta vidvissza, majdaszamár megissza” - és tapadt, nem beszélve arról, hogy olyan volt, mintha bepisilt volna -, juj de zizi. Hanem egy-szer úgy történt - elég csúnyán történt, nem szeretett rá visszaemlékezni - hogy az az undok Piszkavas az Ollóval - de még az amúgy barátságos, jó szándékú (hisz sokszor szoktak együtt lenni) -, Partvissal beszorították őt a csúszda alá. Meg akarták verni. Épp csak az utolsó pillanatban sikerült megpattannia - nem tehet róla, tényleg nem, és meg nem értheti miért, miért, miért -, félt az erőszaktól. Nem is a fájdalomtól, de azok az eltorzult arcok, meg még ráadásul a Partvis is! Gondoljunk másra, szép dolgokra kell gondolni - gondolta babonás félelemmel, mert elhitte, mi történik, ha falra festik az ördögöt. Természetesen nem szólt otthon, mert mit is gondolna az apja - beszarinak mondaná, azzal a zavarbaejtö nézésével, és azt hinné, nem tudja megvédeni magát, de mi van ha tényleg, ha tényleg... szép dolgokra, jusson eszembe szép dolog, jusson, jusson. Eszébe is jutott - amint meglátta a homokozón túl, a magas betonkerítés tövében a derékig érő sárguló, szikkadt füvet - hogy milyen jó volt szöcskészni ott tegnap. Jó nagyok meg barnák és zöldek már, megcsillannak a fényben, ahogy u- granak. Még így is nehéz őket elkapni, pedig úgy tikkaszt már a nap - hiszen most még csak reggel van, de már foga van a napsugárnak. Mindenki megfeledkezett - és végre a csajok sem fárasztották őt a papásmamásdival (igazán bosszantóak tudnak lenni olykor) - és egészen az ovi legtávolabbi sarkáig kalandozott, és ott, ott, végre, igen, meglátta a csodát, amit annyit lesett, és amit csak a kiválasztottak láthatnak. Egy idős házaspár lakott a szomszédban. A néne (csak így hívták) sokszor mákos tekercset meg almás pitét kínált a kerítésen keresztül a gyerekeknek. Igazán kedvesnek találta őket, bár sokan — természetesen főleg lányok - féltek tőle, mert azt híresztelték, hogy boszorkány „mert olyan szürke a haja, és sokszor sepreget azzal a hatalmas seprűvel, amivel éjjel repked, és elrepül hozzád is, berepül az ablakon, és...” — ki tudja, meddig folytatták volna, ha le nem állítja őket. De ő szerette ezeket a szürke, mosolygós szemeket, meg a kedvességét, és egyszer odasúgott neki a néne: „olyan okos tekinteted van, mint a dédpapádnak volt”. (Ettől kezdve a bizalom kölcsönös összehallgatásának fonala kötötte össze őket.) El sem tudta képzelni, miért mondja ezt, azt meg pláne nem, hogy honnét tudja. Ő csak ilyen régi barna fotón látta a dédit, mert az felment a mennybe, mikor ő még nagyon kicsi volt (már csak egy dédije maradt). Lehet, hogy mindentudó, vagy lehet, hogy tényleg boszorkány, csak jó, és halottakkal beszélget, ki tudja. De ez mind nem lényeges, mert tegnap délután nem látta sem az anyót, sem az apót, de látta, végre látta... a pávát. Mivel volt két pávájuk az öregeknek - és mindenki mindig azt leste - de csak nagyon ritkán láthatták, mert a pávákat a ház meg a kerítés mindig takarta. De ő látta (annyi elvesztegetett óra, tétlen nap után) - egyszer csak úgy felbukkant, ráadásul a szebbik, az a tarkabarka, csak úgy ragyogott a napban, sőt türülüzött is. De azután nem mondta el senkinek mégsem. (Biztosan kivívta volna vele a maga tisztele
