Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Száz Pál: Ovi (1) (elbeszélés)
Ovi (1) 91 tét - de nem.) Megtartotta magában - meg aztán mind odarohant volna, azok meg megijednek, ráadásul akkor mindenki látta volna, az meg aztán már úgy nem lett volna érdekes. (Nem, ez az ő titka.) Most is hajladoztak a fűszálak, buj-buj-zöldágozott köztük (ez a meg-megjele- nő, emelkedő és süllyedő libegés. Hüledezve emelkedett fel időnként a mező, ezektől az izgő-mozgó fénydarabkáktól, ahogy damilon huzigálták fentről az idegesen megremegő faágak.) Főleg az a hatalmas diófa a szöcskészhely szélén, az út mentén (épp most értek be az árnyékába). Az meg arról volt híres - illetőleg nem az, hanem a törzse mellett felejtett szurkoshordó (mert nem tudni, mióta volt ott felejtve, egész pici kora óta emlékezett rá, mióta idekerült) -, hogy ott volt a fáról leszedett ronda szőrhernyók kivégző és temetkezési helye. A szurok nyáron felolvadt, belekerültek a hernyók, rá egy marok homok, hogy biztos legyen a sorsuk. Meg az is milyen bulis volt, hogy a lányokat lehetett vele ijesztgetni! ha csak megláttak egy hernyót, sikítozva rebbent szét mind, ahány csak volt, mint a riadt kis verebek. És ma is lehetett hallani ezt a kicsit ijesztő hangot, mintha egy öreg ajtó nyílna nyikorogva - mint a dédinél. És hiába bámulja az ember az ajtókat, mind be van csukva, ráadásul fentről, az égből jön. De igazából nem az égből, hanem a fáról. Már nem kérdezte meg, mi az, mert tudta jól, hogy a harkály, ö a fák doktora, és nagyon hasznos, mert meggyógyítja a fákat, és kieszi belőlük azokat a hideg és meztelen, és csúnya és káros nyíveket, és ezért ő a fák doktora. (Biztos fáj neki, de meggyógyul. Én is járok doktor bácsihoz, ha beteg vagyok, pedig nem jó ott, mert nekem nyomja a hideg hallgatóját - szerintem hűtőben tartja - és azért nem jó. De nem bőgök, mert mi vagyok én, kisbaba? Ugyanúgy nem jó a fának sem, de aztán örül, mert meggyógyul - magyarázta a kis Szaloncukornak, aki elég helyes kiscsaj volt, de mindig nehezen értette meg a dolgokat, és akkor is mamlaszt vágott azzal a cuki pofikájával.) (A reggel élt és uralkodott. Újra szóba elegyedtek - miután a mama láthatóan felélénkült - végül rámosolygott.) Ő meg erre megrázta magát, mint egy kiskakas (aki a baromfiudvar urának hiszi magát), és szaladni kezdett, kapj el!-t kiáltva hátra a mamájának. Vidáman, ész nélkül rohant, (egyenesen az épület felé, elhaladt az apró kioszk mellett - félig a szilvafák árnyékolták), amit egyszerűen csak , A kuny- hó”-nak neveztek, és túl kicsi volt, nem fértek be sokan, ezért általában várni kellett a sorra kerülésre. Elhaladt a biciklitartó mellett, amire a konyha ajtaja nyílt, és bekanyarodott az épület mellett. (Nem lehett hallani, mi válthatta ki az események ily sziporkázását, mit mondhattak egymásnak. Ez az alámerülés mindenféle kívülálló számára érthetetlen, teljesen követhetetlen a léleknek eme alámerülése, így hát kénytelenek vagyunk beérni a tó csillogó felszínével, de meg kell, igen, minden bizonnyal meg kell próbálni belenézni, látni a burjánzó hínárt, a zavaros aljat, ahonnét minduntalan föltünede- zik, folbugyog az élet. Mert ebben a pár szóban benne volt valami cinkosság, egy belső poén, aminek mindketten ismerik a jelentését, mindketten, de csak ketten. És ha e szövetségesek el is válnak néha, akkor is értenek egymáshoz. Mint akik a ka-
