Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Száz Pál: Ovi (1) (elbeszélés)
Ovi (1) 89 velet - de ő elhitte, hogy segít, és a fájdalmat is sokkal elviselhetőbbé tette -, pedig arról azt mondják, hogy az embernek azzal kell a seggét kitörölnie, ha más nincs. (Tavaly a Piszkavasnak sikerült erre a használatra alkalmaznia.) Már nem ért volna be a vécéig, becsinálni meg micsoda szégyen lett volna - ráadásul ebben a korban, így hát leült az udvar egy távoli sarkába, a szilvafák alá, ahol a lapu nő. Fú, hogy mekkora röhögés lehett volna ebből! (De Piszkavas valamilyen titkos erőforrása folytán - mely mintha minduntalan ott buzogna a lába alatt, csak le kellene érte nyúlni - ebből a nyilvánvalóan röhelyes dologból erényt fabrikált.) Mindig is irigyelte ezért, hogy mindig ki tudja magát vágni a hülye helyzetekből (mindent a fonákjára tud fordítani) - az egész kakilós ügyből is olyan méltósággal mászott ki, (mintha valami lovagi próbáról térne meg győztesen) aztán szépen le is aratta az elismerést, az óvó nénik rosszallása pedig senkit sem érdekelt. Bár igaz, hogy sokáig nemigen merészkedett senki arra a tájékra. Mármint a szilvafák alá. Pedig jó volt ott játszani. Órákig el lehetett ott garázdálkodni. Balra voltak az úttól; megnézte őket, ahogy mentek mellette. Mindig árnyék volt alattuk, és ez megmentett a nyári tűző naptól, ráadásul némelyikre fel is lehetett mászni - persze, csak ha nem figyeltek az óvó nénik -, azokra, amelyek lejjebb kezdnek elágazni. Különben is, a fára mászás a legpompásabb szórakozás, olyannyira - hisz az ember mindent felülről láthat -, hogy tiszta lelkes lesz tőle mindenki, mert örül, hogy sikerült, meghogy milyen jó ott fenn. Ráadásul, hajói csináljuk, észre sem veszik az embert, mert a felnőttek mind totál gyagyák, és eszükbe sem jut felnézni csak úgy. Az úthoz a másik félen - jobbról - egy járdácska kapcsolódott, kőlapokkal kirakva. Törpetuják szegélyezték. Teljesen érthetetlen, mi a fenének ide külön járda, hiszen minden kölök százfele fut - járdán akarják őket gyalogoltatok vagy mi, na mindegy. És nemcsak a járdát szegélyezték itt törpetuják, hanem az oldal kerítését is - de hát akkor mért csak az egyik oldalt? (Ó, mindenható logika! az, hát ez az, hát ez az, ami itt nincs, ami nincs, és nem is szabad keresni, „de hát kérem, ez óvoda”. Tehát a járda végében igen különös alakzat terebélyesedett masszívan, merőn bele a levegőbe.) Vasakból, vagyis csövekből volt összeszerkesztve - olyan volt, mint amit a hírekben látni lehet, mikor kezdődik, az az izé, no -blóguszra hasonlított. De az olyan jó-ó rin- gispír volt ám. Bele kellett mászni azokon a lyukakon - amik szélén a csövek illeszkedtek, mert voltak berme ülőkék - aztán már csak kellett keríteni valakit, aki meghajt. Csak nagyon szédítős volt, pláne ha kihajolt az ember, hanyattvetette a fejét, és bámulta, hogyan forognak körülötte a dolgok fejjel lefelé. Azután a homokozó következett, de azt nem szerette túlságosan; jó, nem azt mondom, azért elvolt, ha valaki - persze mindig a lányok - homoktortát sütni hívta. Meg volt ott többféle mászóka (de azzal nem érdemes vacillálni,) mert az béna és kisgyerekeknek való és értelmetlen, mert azontúl, hogy lehet rá mászni (ez pedig egyátalán nem nehéz vagy bonyolult), semmi normálisát nem lehet vele kezdeni. A csúszda már izgalmasabb volt, onnét legalább nagyot lehetett rúgni csúszás
