Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Hogya György: Tévelygéseim (3)
86 Hogya György kavarognak az évezredek. Nem felülírják egymást - mégha az ember azt is hiszi, hogy minden század az „ő” új százada —, egészen egyszerűen a forrásban lévő massza megváltoztathatatlanságának nyugalmával szemlélik az ember „minden” megértésére való igyekezetét. Az ő tüzűk mellett, az ember akarata a kialvó tűz füstjéhez hasonló, s ezt a füstöt is csak saját értetlensége táplálja. Az értetlen emberek pedig kétszáz évvel ezelőtt is éppoly értetlenek voltak, mint kortárs értetienjeim vagy a kétszáz év múlva eljövő értetlenek. Az egyszerű lélek próbálkozásai semmit sem jelentenek számukra, s eme emberek értetlensége mellett éppen alábecsülésük következménye a figyelmetlenség, amely átnéz az effajta lángocskák felett. Mint látod, végül Kronosz módjára falom fel „gondolatgyermekeimet”, a gondolataimmal átszőtt pillanatokat. Ez az én esetlen védekezésem és idétlen bosz- szúm az Idő ellen. Elfogyasztom, lenyelem minden idősík, minden korszak, minden pillanat gondolatát, míg magam is szét nem robbanok, és kiszámíthatatlanul széthulló cafatjaimat, apró darabjaimat majd mások falják fel... A Zarathusztra óta eltelt pillanat határtalanságában ott érzem Mánit, Wagnert, Nietzschét, du Perront és mind azt a tízezer lelket, akiknek bölcsessége úgy irányít, mint egy láthatatlan iránytű (...) Pedig én más könyveket is lapozgatok... tele idézetekkel, értékekkel... ebben a világban az én életem vég nélküli keresés. Állandóan keresem a gondolatokat és a közvetítőiket — a szimbólumokat - , amelyekkel önmagam méltó társa lehetek... Félő, hogy saját világom foglya lettem, és az örökös mélabúmtól már csak az örökös kételyem nagyobb; vajon ez a belső világ formál engem, vagy az általam választott létformának örökös és fáradhatatlan velejárója ez az állapot... Ezek a gondolatok már-már vallásos jelleggel bírnak, nem azért, mert olyan mélyek lennének, hanem mert őszintén cáfolni kívánják Kant azon erkölcsi - már-már vallásossággal bíró - kijelentését (mely inkább a kispolgárok lelkiismeretének a megnyugtatására szolgált): „felettem a csillagos ég, és bennem az erkölcsi törvény maga...” _ Én érzem ennek a mondatnak a talajtalanságát - minden egyes fontos döntésemnél szenvtelen arccal nézek szembe a rideg, csillagos éggel, amely éppoly szenvtelenül szemléli keresésemet és szenvedésemet. Az egyetlen, amiről tehetek, hogy én magam választottam ezt a létformát, s úgy lettem örökös tehetetlenségem foglya, hogy hagytam, örökös kételyem formáljon tovább... Mindeközben, olykor-olykor, idegenül hangzanak a mondataim, mintha már hallottam volna őket valahol, bár az is lehet, hogy épp én magam nyilatkoztam ki őket, valahol ott, keleten... Nem az enyémek és mégis a fogságukban vagyok. Ennek az írásnak az őszintesége nem saját keservem elpanaszolásából áll, hanem egy olyan hiányérzet fájdalmát járja körül, amely hiányérzet tárgya egyfajta
