Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Hogya György: Tévelygéseim (3)
Tévelygéseim (3) 85 A közös múlt minden egyes pillantás fókuszpontja, minden emlék, minden egyed és minden közösség emlékezete egyetlenegy pontba fiit vissza, ott találkozik, s bármit viszel magaddal, bármilyen szétszórtnak tűnő emlékfoszlányokkal indulsz útra, bizonyos lehetsz benne, hogy egyre közeledve ama történelmet — anyagot, erőt, teret és időt — szülő ponthoz, közelebb kerülsz egy tökéletes, természetes rendszerhez, amely tisztább és érthetőbb, mint a mai... Közeli hozzám a közöny és a némaság, amellyel írásaimat fogadják, mert én magam is némán és közönyösen fogadom a világ haldoklását. Nekem magamnak kell ösvényeket kitaposnom. Fiatalkoromban, a keleti blokk neveltjeként, képtelen voltam megítélni, mi vesz körül, és még kevésbé tudtam védekezni ellene. Még a leginkább tisztelt tanítóim is a csendes elfogadás és belenyugvás példáját állították elém, elnyomva bennem a forradalmiság pislákoló lángjait is. Korcsaginokat és Csapajeveket leninizmus és Feuerbach követett, ráadásul mindez „emészthető formában”. Hosszú éveknek kellett eltelniük, míg bizonyos distanciát állítottam fel, és a kezdeti mindent tagadás nagy kanyarja után eljutottam Zarathusztra „tagadj meg engem is!” mondanivalójához. Ő az első ember, aki szemembe mondta: tagadj meg, menj és rágódj, ne fogadj el, mert csak a hitet fogadod el, nem magadat. „Távozzatok tőlem és védekezzetek Zarathusztra ellen! Lehet hogy megcsalt benneteket. Kell, hogy a megismerés embere ne csak ellenségeit tudja szeretni, hanem barátait is tudja gyűlölni. Ti még nem kerestétek magatokat, ekkor megtaláltatok engem. így cselekszik minden hívő, s ezért van a hitnek olyan kevés értéke. íme, parancsolom nektek: veszítsetek el engem, és találjátok meg magatokat, és csak ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza hozzátok ” - mondotta volt Zarathusztra. Ettől őszintébb, emberibb, szeretetteljesebb szavakat nem hallottam még. Ez az az évezredeken keresztül búvópatakként csordogáló gondolatsor, amely fel-fel- bukkan, erőt, tartást és kitartást ad az embernek. Erre a vízre érdemes várai, és ennek vizét érdemes inni. Ezért állnak hozzám mindig közel az ősi törvényeket tisztelők, az őszinték és tudni vágyók, a tudást összegyűjtők... Most már számomra is nyilvánvaló, hogy eddigi írásom/tévelygésem, nem is annyira du Perronról szól, mint inkább Mániról és a gundésapúri mozzanatról, s mindezt egy nyomorult munsi (arab-perzsa szó: író, szerző, nyelvmester, prózai fogalmazó) beteges elszántságával. Miért, mi késztethet egy nem munsit arra, hogy évezredeken át egyetemességre törő tanokkal foglalkozzon? Pontosabban, mi késztethet egy gondolkodó embert arra, hogy évezredeken át egyetemességre törő gondolatokkal ne foglalkozzon? Ebben az ember által korszakokra, korokra tagolt, ám valójában végtelenített pillanatban, amely az idő győzelmét hirdeti az ember felett, egymás mellett
