Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Hogya György: Tévelygéseim (3)
82 Hogya György partoktól Goán, Aurungabádon, Ellor barlangjain és a cochini zsidó közösségen keresztül jutott el Szuratba. Újabb két év telt el közben, és du Perron még mindig híven követi csillagát - kitartó egy férfi. A holland misszió vezetőjétől, M. Tailleferttől megszerzi Za- rathusztra egyik könyvét, egy másik forrásból pedig egy pehlevi-szárszi szószedet érkezik hozzá. (...) Érdekes, hogy hazatérte után, az Aveszta 1771-es párizsi megjelenése után - az általános érdektelenség mellett — a szakmából szinte mindenki ellene fordult, mivel „nem volt neve”, nem volt elfogadott szakértő, és persze nem tudta bizonyítani azon szövegek fordításainak hitelességét, amelyek a kor legnagyobb tudósain is kifogtak. Még Voltaire és Diderot is hangot adtak ellenérzésüknek, nem beszélve William Jonesról ( a későbbi sir William Jonesról) akiben forrt a düh du Perronnak az ő hazafias érzéseit sértő kijelentései miatt. A gúnyiratot, amelyet du Perron munkájával kapcsolatban megfogalmazott, még szakmai körökben is hozzá méltatlan formedvénynek minősítették. Sokan meg voltak róla győződve, hogy ha a Pentateukhosz szerzője Mózes, a Koráné meg Mohamed, akkor az Avesztát csakis maga Zarathusztra írhatta, s ennek következményeként, csakis a legmagasabb irodalmi és erkölcsi értékeket kell képviselnie. A du Perron által előterjesztett szöveg ellenben zavaros szertartásokról, nevetséges istenekről szól, és elfogadhatatlan tételekkel van tele. Egészen bizonyos, hogy a párszi papok félrevezették a tapasztalatlan fiatal tudóst. Du Perron ismét egyedül állt, ám most már szemben az egész világgal. Du Perron, ha az erkölcs alapjait, gyökerét, eredetét kereste, elégedett lehet; Zarathusztra írásai ugyan más égöv alatt nyílnak, mégis kétségtelen, hogy éppen az erkölcsi kinyilatkozások tartják magukat a legszívósabban, s nyilvánulnak meg a legváltozatosabb formában, állandóan élteti őket az emberi vágy, amely legalább olyan idős, mint maguk a törvények. Abban is igaza lehetett, hogy ezekben a törvényekben benne él az erkölcs teljes, megváltoztathatatlan múltja, a közeli múlt századok erkölcse éppúgy, mint az ókoré. Elérte, amit akart. Lefordította az Avesztát, és bár az akkori világ nem ismerte el, ő nyugodtan nézhetett a tükörbe. A világ meggyőzése már nem az ő feladata volt. A világ ellene megnyilvánuló afáziáját már nem kezelhette. Hinnie kellett, hogy a hosszú évek fáradságos munkája nem lehetett értelmetlen. Nem adhatta fel saját célját és annak értelmét. S közben milyen nehéz lehetett: éveken át saját szemével látta a kéziratokat, szinte betéve tudta egy-egy részét, és közben számolni kellett azzal, hogy az évszázadokon át megreformált, megváltoztatott szövegben szinte lehetetlen felfedezni az eredetit. Érezni egy hamis világ nyomását, s ha rá is érzett az igazi értékekre, teljesen tehetetlenül szemlélni, hogy a több száz éves kollektív tudatde- formálás megtette a magáét. „Menekülj, barátom, magányodba! Nagyon is közel éltél a kis emberekhez és
