Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Proust a lakótelepről (Szászi Zoltán: A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 77 vei ez nem regény és szerkezet sincs, csak az ötletszerű sodródásban felbukkanó arcok, sziluettek, nevek, eseménytöredékek, időpontok, örvények, felborult törvények forgása- pergése létezik.” (121.) A gyakori posztmodem elemek ellenére a szöveget inkább modernista hajlamok tartják mozgásban. Elsöprő, csapongó nyelvből építkezik a szerző. Hogy nem létezne semmiféle szerkezet, azt mégsem lehet állítani: a szöveg rövid fe- jezetecskékre tagolódik, mind külön cimmel van ellátva, s elsősorban a számos ismétlés adja meg a szerkezet dinamikáját. Ezek az ismétlések afféle jelszavai is a szerzőnek/elbeszélőnek, mint pl. ,.folyamban guruló kavics. Hol van, mikor indul, hol van, ha érkezik. Létezik egyáltalán? Víz visz, súly fog. A kavics? Le se szarja ezt az egész filozofálást, lévén minden gondolkodás nélkül teremtett anyag.” Ami az elbeszélő (vagy a kavics?) szerint fdozofálás, valójában inkább költészet: Szászi Zoltán nem tud, és nem is akar elszakadni költői gyökereitől, antiregénye (már ha nevezhető annak e- gyáltalán) afféle átmenet prózavers és anekdotafuzér között. Vagyok, mit érdekelne, legyint a szerző/elbeszélő Petrivel, de közben nagyon is érdekli. Érdekli, kicsoda valójában, és honnan jött. Érdeklik az idő visszhangos alagút- jai. Maga is bevallja, nem tudja kiirtani magából azt a fránya romantikát. És a romantika mesélni készteti, hogy aztán a mese kirángassa a romantikából, át egészen a nyers realizmusba és a groteszkbe. Kiváló novellaszerü betétek alkotják a kisregény (már ha nevezhető annak egyáltalán) talán legerősebb, leginkább magával ragadó részeit. Mint például egy mitikus felnőttéválás-történet {Aznap cigánylányokkal álmodott), vagy egy bizarr mese a sírásók vigasztalan hétköznapjairól {Mert ilyen korszak is volt). Aztán sokkal, sokkal messzebb is visszautazhatunk az időben, hogy a legendás „ős” múltjába is bepillantást nyerhessünk, aki a „nagy pocsolya” túloldalán próbált szerencsét annak idején. Ez a történet is elragad bennünket, belesüppedünk nyakig, viszont a nyelv köldökzsinórja összeköt bennünket a jelennel, az Utazóval, az elbeszéléssel magával. A nyelv ugyanis végig egységes, ha létezik ilyen: egységesen szertelen. A szerző nem a rendteremtés szándékával merül el emlékeibe, az emlékek ragadják magával, és az emlékek teremtik meg az elbeszélést s benne az Utazót. Ezek az emlékek pedig a maguk önkényes ritmusában dagadnak, hömpölyögnek, örvénylenek, kavarognak. S ami a lényeg: mindez nem megy az olvashatóság rovására. A regény nyelve sodró, lendületes, s a rövid fejezetekre tagolás is jót tesz az iram fenntarthatóságának. Amikor nagyon elemében van a szerző, már-már krúdysan bodorít és színez, őszies mélabúval, hanyag, régi vágású eleganciával. Miközben hullámzik és tombol a nyelv, mintegy mellesleg betekintést nyerhetünk annak a bizonyos „áldott, átkozott” huszadik századnak vér- és sörzivataros történetébe (lásd még: Fel, fel, ti rabjai a sörnek c. fejezet). S amikor azt mondjuk, történelem alulnézetből, ez alatt a szó szoros értelmében alulnézetet kell érteni, egy, mint az elbeszélő fogalmaz, „lágylaposrészegen” a földön fetrengő elbeszélő perspektívájából. A rendszerváltás például a következőképp néz ki ebből a látószögből: „Utazó pedig érezte, itt valaminek történnie kell. Valami mély nyomot hagyónak. Ha 89 novemberének végén, délelőtt fél tizenegykor van egy hideg, lőporszáraz pezsgő a kocsmában, az azt jelenti, a rothadó rendszer támasztékaiból ismét kihúztak egyet, s talán a legfontosabbat. Aznap estig még sok csodát megéltek ők így négyesben, mert egészen
