Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Proust a lakótelepről (Szászi Zoltán: A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága c. kötetéről)
76 KÖNYVRŐL KÖNYVRE kesztésmódot, az elbeszélésmód tekintetében pedig a reflexivitás-önreflexivitás gazdagabb és hangsúlyosabb, ám cseppet sem „tolakodó” jelenléteként definiálható. A történet többrétüsége borgesi eljárásokat idéz, azonban a Szalayra jellemző nyelvi megoldások változatlanul sajátjai maradnak az írásoknak, sőt, a retorikai és poétikai elemek variábilis alkalmazása, a választott kereteken belül rendelkezésre álló lehetőségek szélesebb körű kiaknázása is jellemzi az új irányt, amely ennél a prózánál érzékelhető. A fentebbiek alapján kétségtelen, hogy Szalay Zoltán esetében olyan pályakezdő szerzővel van dolgunk, aki indulásakor, az egyediség és sajátos hang megtalálása mellett is többféle hagyomány és regiszter autentikus megszólaltatására képes, és mindenképp izgalmas kérdés, következő kötete milyen kérdésekre ad majd választ. Akik olvasták, tudják, akik olvassák, sejtik, aki majdan teszik ezt, meggyőződhetnek róla. Az Ártatlanság záró elbeszélése így végződik: „meghaltam és aj övömet illetően nem voltak biztatóak a kilátások”. Szalay Zoltánról tudhatunk valamit, Szalay Zoltánról nem sejthetünk semmit... * Elhangzott március 3-án, a Magyar írószövetség, „ Csikófogat” c. rendezvény- sorozatán Mizser Attila Proust a lakótelepről (Szászi Zoltán: A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága című kötetéről) „Marha egy dolog ez az idő!” - horkan fel az elbeszélő Szászi Zoltán prózakötetének 16. oldalán, nem éppen prousti eleganciával. Szászi kötetéhez, persze nem is illik semmiféle sznobos prousti fennköltség, hiszen az „áldott, átkozott” XX. század szülötteinek ajánlja a könyvet, s valóban, annak egész szerkezete, nyelvezete olyan, mint maga a XX. század volt: szertelen, töredékes, drámai, groteszk. Ha mégis a nagy francia mesteren keresztül közelítünk a kötethez, akkor ez itt egy szürke, szocreál, panelproli Proust. Az elbeszélő, akit Utazó néven ismerhetünk meg, összevissza csatangol az időben; tulajdonképpen nem is ő a szöveg főhőse, hanem az Emlékezet. Az Utazó olykor a személyes emlékezet elbeszélője, máskor a családi emlékezeté, vagy éppen a tágabb környezete emlékezetéé. Olykor egyes szám első személybe csusszan át, kilép a szövegtérből, rágyújt, unatkozik. Mégis végig ott van, mélyen a szöveg nyelvében. Az eddig jobbára költőként számon tartott Szászi Zoltán első prózai próbálkozása egy műfajilag nehezen behatárolható kötetet eredményezett. „Gépesített kisremény” - áll a borítón, afféle alcímként, ami lírai toldalék magához a nagyon hosszú és kissé erőltetett címhez, ám a - valószínűleg egyébként is haszontalan - műfaji megközelítésben nem segít. A szöveg azonban meghatározza magát, legalábbis negatívan: „Végül is ki kell mondani, nincsenek lányok ebben a történetben. Kérdés persze, van-e történet, mert a morzsálódó emlékeket kevés lenne annak beállítani, de mi
