Irodalmi Szemle, 2010

2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Mizser Attila: Nyelv, járás, ártalom (Szalay Zoltán prózájáról)

74

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

dőterén. Vincenzo Monti életpályamodellje ragyogó ellenpárja Alfieriénak: ő kiesett a kánonból, nem politikai pártállásváltásai miatt, esztétikai okokból: tételes klasszicizmusa feloldhatatlan diszharmóniákba torkollt. Madarász sajátosan sérült korszakmodellként („szélkakas-modell”) állítja elénk a biográf ént, sajnos, keveset foglalkozik szövegvilágának konkrét aspektusaival, de ez nyilván egy későbbi tanulmány tárgya lesz. A kötet legszövegcentrikusabb írása a Ugo Foscolo-tanulmány, mely az elmúlás és az öröklét dialektikáját tárgyalja, s nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy kor elvárási horizontját valamely szinten rekonstruálni tudjuk. A klasszicizmus és a romantika fortyogó ellentéte termékeny feszültséget tud teremteni egy olyan életműben, melynek értékei irodalomtörténeti jelentőségüknél fogva is arra predesztinálódnak, hogy az elmúlás cáfolatának művészi eltökéltségű dokumentumait hívják létre. Manzoni Május ötödiké című versének beható vizsgálata kontextushangsúlyos módszerekkel tárja föl a történelmi valóság és a költői igazság kapcsolatrendszerét, miközben Madarász Imre rendre kitekint a világirodalom egészére, s ami ennél is fontosabb: műfordítás-történeti kérdéseket is tárgyal, érzékeltet, hiszen a fordítás mindig csak egyetlen olvasatként funkcionálhat, és nem léphet az eredeti helyére. A törvényszerű egyértelmüsödések okai eleve a fordítói munka értelemcentrizmusából fakadnak, ezért kevéssé kárhoztathatok, hasonlóképpen a művészi munka irracionális elemeinek összjátékaként elképzelt ihletett átültetés ismérvei sem sorolhatók fel.

Rabelais szavai jutnak eszembe a felvilágosodás mára eléggé megkopott optimizmusáról: „az én időmben az isteni jóság visszaadá az írásnak a világosságot és megbecsülést” (Benedek Marcell fordítása). És éppen ez a világosság és a változó megbecsültség Madarász Imre új könyvének központi tárgya is. Ahogy magáé az irodalomtörténet-írásé is.

(Madarász Imre: A legfényesebb századforduló. Tanulmányok a XVIII-XIX. század olasz irodalmáról, Budapest, Hungarovox, 2009.)

Csehy Zoltán

Nyelv, járás, ártalom

(Szalay Zoltán prózájáról)

Szalay Zoltánról tudhatunk valamit, Szalay Zoltánról nem sejthetünk semmit. E- gyes források szerint ’85-ben született, más források ezt ’86-ra teszik. De az tény, hogy Dunaszerdahelyen látja meg a napvilágot ebben a köztes évben, a középfokú tanulmányait már Pozsonyban végzi, és ugyanitt kezdi felsőfokú vizsgálódásait a Comenius Egyetem jogi karán.

Feltehetőleg műhelymunkája, az ártatlanság vélelmének kiderítése (amennyiben első, Ártatlanság című, 2006-ban a Madách-Posonium Kiadónál megjelent elbeszélés- gyűjteményére gondolunk) már ekkor, itt elkezdődik, elkezdődött. Az első kötet Szalay Zoltán esetében azonban nem csak a saját hang megtalálása, a prózapoétikai eszközök egyedi alkalmazása szempontjából vet fel kérdéseket: filológiailag nem mellékes, hogy a szerző kéziratában, kézirattárában, dokumentációjában a Nyelvjárás című regény