Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Fényben, árnyékban (Madarász Imre: A legfényesebb századforduló)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 73 tett öndicséretben”. Ezt a túlzott optimizmust sugallja, illetve idézi meg Madarász Imre legújabb könyve is, mely A legfényesebb századforduló címet viseli, s az olasz felvilágosodás kulcsműveit elemzi. A merítés széles: Beccaria jogfilozófiája éppúgy terítékre kerül, mint a Monti-költőparadigma vagy az individualizmus apoteózisa Al- fieri kapcsán, illetve az öröklét és a halál dialektikája Foscolo művészetében. E sokféleség erénye, hogy árnyalja az egységet: az állambölcselet közösségi karaktere kivált a büntetésmechanizmusok és a büntetőjogi elvek vonatkozásában evidens, és kiváló ellenpontja a preromantikus zseni, az individuum kiválasztottságának önstilizációit bemutató részeknek. A kötet egyik, nyilván vitára ingerlő, izgalmas hozadéka nem is any- nyira a korabeli jogbölcselet sajátságos újításainak számbavétele, a költői-írói ön- és szövegstilizációs gesztusok feltérképezése, hanem az a felismerés, mely a romantikát a felvilágosodás megvalósítójaként, a teoretikus viszonylatokból pragmatikus valóságot varázsoló végrehajtóként kísérli meg bemutatni. Kétségtelen, hogy e feltevésnek vannak gyengéi is, talán épp az individuum—közösség sajátosan bonyolult viszonyrend- szeréből eredeztethetöen is, de a felvilágosodásnak a klasszicizmushoz való zsigeri kötődése miatt is olyan érzetünk támadhat, hogy noha a romantika ha nem is tagadja meg a felvilágosodást, ám eredendően klasszicista esztétikai hozadékaival nem igazán tud mit kezdeni: nagyobb teret akar adni a művészi egonak, elveti a tételverset, felszabadítja a műfaji tisztaság racionális rendszereit. A clarté eszménye tétellé nemesedik a klasszicizmusban, mígnem a romantika nem veti meg a kárhoztatott homályt, az imitációfelfogással hasonlóképpen szakít és így tovább. Kétségtelen az is, hogy az olasz kultúrában nehéz eldönteni, melyik korszak volt rangosabb vagy fényesebb a másiknál: Madarász Imre a reneszánsz elvitathatatlan nagyságához méri a felvilágosodást. Nyilván mások a barokkot is legalább ennyire jelentősnek tartanák vagy pl. az avantgárdot. Ez inkább ízlés dolgának látszik, mintsem racionálisan megokolható, netán mennyiségi mutatókra lebontva kifejthető objektív vizsgálódásnak. E barátságos elfogultságokat az olvasó örömmel fogadja el, ha indokoltnak érzi az érzelmi argumentációt, vagyis a tudásközvetítés szenvedélyét. Madarász Imrében ez a lendület ott van: szinte látjuk tanáros gesztusait, melyek szövegeit élövé varázsolják, melyek a tudós érvelést élettel töltik meg. Beccaria müvét Madarász Imre fordításában ismerheti a magyar közönség, s az e fokú szöveggel való intimitás szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy olvasata a lehető legautentikusabb előfeltevésekből táplálkozik. Törvény és szabadság összefüggései azonban nem pusztán a társadalmi jogrend alakulástörténetében játszanak fontos szerepet, hanem esztétikai értelemben is, a művészi önstilizáció gesztusrendszerén belül. Az individualizmus és az elvonultság kérdésköre kapcsán elemzett Alfieri (akiről Madarász Imre önálló, nagyszabású monográfiát is írt) kapcsán kiderül, hogy életműve a köztesség pozíciójából látható be a leginkább. Pontosan a között-lét számkivetettsége és szabadsága közt képződő feszültségtérben nyílnak meg müvei a befogadás előtt. Szórakoztató és megindító Alfieri önkanonizációs gesztusainak láttatása is: a költő- és drámaíró óriás kitalálja a Homrérosz-rendet, mely afféle halhatatlanok társasága, s melynek lovagjaként önmaga is síkra száll a világirodalom nagy magányosainak a küz
