Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Fényben, árnyékban (Madarász Imre: A legfényesebb századforduló)
72 KÖNYVRŐL KÖNYVRE gatás lapjai fölött merengve, meditálva, úgy tűnik számomra, hogy a szükségszerűen énszem létezés határait, ketrecfalait ismételten, több oldalán végigtapogatva, úgy járt el ,mint ahogy egyik belső ciklusának címe is mondja, mint ama „vak tárlatvezető”. Az isten nietzschei értelemben vett trónfosztása, vagyis a „minden egész eltörött” - a múlt század egészét meghatározó — létélménye, élettöprengése kerül itt több vetületben színre. A Teremtés, a nagybecsű világteremtés szellemi koncepciója ebben a költői megközelítésben elsőre a groteszket, az ironikus hangnem szólamait hozza. Aztán - mintegy az oda- és visszaváltások lépéseivel - maga a versteremtés, a lírai reflexió, a személyes kreáció különleges lehetőségei, útjai támlnak fel. A ciklus minden belső fejezete valahogy az előző kontrája. És ezt már címük is jelzi: A vak tárlatvezetői A hús bohóca váltja; a ...Mereng a dán királyfi komoly létfilozófiai versei után az érzelmek, az érzékek körében járó Szemünkre lepke fejezet nyit új érzelmi dimenziókat. Tóth nagyszerűen használja fel a modem költészet sokféle modem eszközét - a szürrealisz- tikus képsorokat expresszív kifejezésmódokkal váltva, időnként a enigmatikus, fenomenológiai beszédmódra (Holan, Celan) is nyitva. Nincs időm, módom most arra - de hiszen Tóth László költészetének kritikai recepciója megtette már -, hogy e líra intellektuális horizontjait is megpróbáljam körbe- pásztázni. Elég legyen most annyi: a mitológiai referenciák, az utalások, a dedikációk, az esetenkénti vers-lábjegyzetek összese-válogatottja (különös tekintettel a magyar, a szlovák, a cseh, a lengyel vonatkozásokra) azt mutatja, hogy költőnk az európai irodalom széles textúrájában alkotja, szövi tovább a magáét. Arra azonban - ha befejezésként és röviden is — ki kell térnem, hogy milyen fontos, az egész kötetet átívelő motívum - mondhatni: alapmotívum - verseinek világában: a költői alkotás önreflexiója, az a döntő, keserves és gyönyörű helyzete, amely az én, az egzisztencia súlyos bezártságát és a lét vertikális, transzcendens irányait egyaránt megjeleníti. Ahogy a könyv címadó - egyúttal záró — írásában is. Befejezésül ezt idézem, hogy ne az enyém, a költőé legyen az utolsó szó joga: „Л veréb nevű mozgó biokémiai laboratórium önfeledten ugrándozik a lábam előtt. / A természet kiállítótermében ma a zöldek dominálnak. / A betűk közt, lm, felpiroslik a Nap Martin-kohója. ” - kezdi ezt a tavaszi-szellős versbeszédet. Erre zár kapocsként a zárógondolat kettős lendülettel: „Minden a maga nyelvében él. /Ma Isten maga a nyelv. ” (Madách-Posonium, Pozsony, 2009) Fogarassy Miklós Fényben, árnyékban A fénymetaforák szinte elválaszthatatlanul társulnak a felvilágosodás fogalmához, vagy D’Alembert szavaival élve a tudomány és a szépirodalom korát betetőző filozófus századhoz, de ezt már maga a magyar kifejezés is jól jelzi. A fény pedig a jövő, a tudás reménysége, az ész nagykorúsodásának jelképe, az értelmiségi függetlenedés bevilágítója, a tudomány kultikus tiszteletén alapuló szinte végletes racionalizmus jele. Nem hiába jegyzi meg Grimm, hogy „a 18. század valamennyin túl
