Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Zirig Árpád versei (Egyetlen pipacs, Délután Mahdiában)
Zirig Árpád versei 43 kibújtak a saját lombjuk alól. Mindent beborított a néma nyugalom Az ég ringott és dorombolt karjaimban, miközben egy madár dalolt valahol. Egyre elégedetlenebb voltam, nem mertem szembenézni önmagámmal, megint céltalanul kóboroltam. Néha értelmetlenül fölgyorsítottam a mozgásritmusomat, pedig szenvedélyes regényt szerettem volna írni, de a fenekemen egy méretes, nagyon fájdalmas pattanás duzzadozott, így csak egy mondatot vetettem a papírra, mert ugyanis a regényíráshoz egy jó fenék is szükségeltetik, magyarázgattam a menthetetlent, és közben elsilányodtak az érveim. Úgy álltam meg magam előtt, mint egy elfelejtett kérdés. Újra kezdtem olvasni a „Sorstalanságot”, de Nobel-díj sem emelt nagyot a színvonalán, csak a szerzőt súlyozta, fényezte, arra azért elégnek bizonyult, hogy rájöjjek, én nem írhatok ilyen bepácolt, nagydíjra készült regényt, inkább a szerzőt bújtatom bele e versbe, ha a jégeső a kertemet úgy is meggyalázta, legalább legyen nekem is egy jó kertészem. Az agyamban egy egész hangyabolynyi régi gondolat nyüzsgött, pedig már rég lemondtam arról, hogy nagy dolgok véghezvivője legyek. Útjaimat, amelyeket a barátaim a haladás vagy a fejlődés irányának szoktak emlegetni, pontosan végigcsetlettem-botlottam, de maradandót teremteni még, néhány önjelölt zseni kritikus szerint, nem voltam alkalmas. Persze, én pontosan tudom, hogy ez
