Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Duba Gyula: Önmaga utókora (Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)
Önmaga utókora 25 És Tözsér mintha azóta is a gondolatok líráját - amely távolról sem pusztán csak gondolati költészet az alkotó gondolkodás költészetét munkálná. Erre a — szinte új poétikai minőséget képviselő — költészetformára a legjobb példa a 2005-ben megjelent Faustus Prágában című, a recepció által „drámai költeményként” jegyzett műve. Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy maga a költő műfajilag nem minősíti művét, az alcímben csak ennyi áll (biztosan nem véletlenül): Molnár Albert prágai megkísérlésének dialógokba és jambusokba szedett története. Ez a fajta költészet nem egyszerűen „csak” lírizált gondolatokkal teli, tehát klasszikus gondolati költészet, hanem magának az elvont gondolatnak az a foka, az a hevülete, amely már maga líra, maga költészet. A fogalmat nem könnyű elgondolni, inkább érezni lehet, intuitíve megélni! Ez a versképző gyakorlat olyan fogalmakat s képeket eredményez és működtet, mint „a nem létező tárgy tanulmányozása ”, a „ lét nélküli tudat ” vagy „ vers nélküli vers ”. Az említett írásomban a „ lét nélküli tudat" fogalmát viszont részben problematikusnak véltem: „A fogalom - ha jól értem - olyan intellektuális szárnyalást jelent, amelyben az elvonatkoztatás szinte már eltépte vagy jócskán meglazította az észt az élet realitásaihoz kötő köldökzsinórt. Csakhogy a mi közép-európai létünk súlyos teher, nem kedvez a transzcendens szárnyalásnak, s ebben a környezetben a tudat abszolút szabadulásvágya (kísérlete) könnyen talmi, látszólagos lehet. ” Azóta eltelt fél emberöltő és megjelent a Csatavirág, alcíme: Létdalok. Tözsér „titkai” itt mintegy rögzülnek, tömör formát nyernek és kirajzolódnak, kitapinthatok. Hátterükben ilyen felismerések és tények állnak: megrendült az érzékelhető valóság hitelességébe vetett bizalmunk; kétes a látható jelenségek megbízhatósága, értelme; a kockázatok és az esetlegességek foka megnőtt; ismereteink megrendültek; az események egyidejűsége átláthatatlan; s végül: a költő immár nem a „valóságot” vizsgálja, kevésbé a konkrétumokra figyel, sokkal inkább nyelvbéli lecsapódásuk, a tények és események művészi vagy történeti nyoma érdekli. Tözsér is inkább a kultúrát faggatja, az irodalmat érzi megbízhatóbb „valóságnak” mintsem a napi tapasztalatokat. Irodalmi tájékozottsága közismerten nagy, s nem rejti véka alá azt a megggyőződését sem, hogy a költő immár nem a nyelv által, hanem közvetlenül a nyelvből, annak öntörvényű anyagából alkotja versét! A mai Tözsér tehát az anyagon túli, az érzékfeletti minőségek, a transzcendencia bűvöletében él! S az anyagi valóság, furcsa módon nem akadályozza ebben, inkább támogatja! Mert mit tudunk ma az ún. valóságról? Ismereteink kaotikusak. Az információk dömpingje, az anyagiasság és ökonómiai összefüggések térnyerése devalválja értékrendünket és elhomályosítja létünk valós koordinátáit. S ebben az új térben a költészet erőtlennek, a líra hiteltelennek tűnik fel, már nem képes mérni a „mindenséget”, s a költő nem is akarja vele mérni magát! Csak illusztrál vagy kommentál, a vers mozgósító képességei a minimumra zsugorodtak. S az információs óceán mindentudástól harsogó zúgásában elmagányosodik a lélek, s az „anyagi valóság” kontrasztként csak aláhúzza, meghangsúlyozza ezt a magányt.
