Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Duba Gyula: Önmaga utókora (Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)
22 Duba Gyula tot a líraiság felé közelítő érzékiségük mintha a költő alakuló versszemléletét és szövegnyelvezetét előlegeznék meg. Olyan tudatformát ígérnek, amely az elvontság friss nyelvén munkálkodik és sajátos versformát készül magának alakítani. A Történetek Mittel úrról...-, képlékeny formavilág, szövegkísérletek, keresés. A versszövegekben hiányok és csendek, szakadások és tépések, mitikus jegyek és történelmi alakok költözködnek ide-oda. Meg formai különösségek, szó- és mondatcsonkok, lábnyom-szövegrészek és tépett szöveglapok. A központi eszme, a gondolat szolgálatában megnyúlnak a szövegek, a tömör szimbólum metaforává terjeszkedik, minden tágul, hogy értelme plasztikusabb legyen. A lírai ábrázoló és formateremtő készség szabadon nyújtózkodik világi anyaga felé. Mittel úr a bazini „elmegyógyintézetből” gombázni indul a környező erdőkbe és a kanti „magánvalóra” lel, a költészet „természetéről” egy Borges-novella és egy kucsma sugall váratlan dolgokat. Öntörvényű versvalóság születik, amelyben a figyelem egyre inkább „a végső kérdések metafizikája” felé terelődik. A cél: a jelenségek mögé pillantani, a dolgok mélyére látni, megsejteni a végső értelmet, megragadni a lényeget, felfedni, fénybe állítani valamit, aminek a létét biztosra vehetjük, mert rejtélyes módon érzékeljük is, csak mégsem tudunk róla semmit! A transzcendencia bűvölete lebegi be ezeket a szövegkreációkat. A szükségszerű metafizika vonzása. Melyhez érzésem szerint az is hozzájárul, hogy hátterében azon észrevétel állhatott, Tőzsér lírájának permanens metamorfózisát eredményezve, hogy a költészet hagyományos energiái, formaerői kimerülni látszottak. De azt is megérezhette a költő, hogy a racionalitás hitele is megrendült, a modem élet és globális világrend mélységeiben, ökonómiai bugyraiban talán több az irracionálitás és transzcendencia, mint hinnénk! A felület látható felszíne alatt visszataszító titkok nyüzsögnek, s a „végső kérdések” megválaszolása bonyolultabb, mint bármikor azelőtt. S a gordiuszi csomóhoz Mittel úr kell, aki egyrészt a költő lénye, sorsszerű jegyeivel, a valósághoz való kötődésével és testi-lelki bajaival, másrészt viszont éppenhogy mindenki más, aki nem ő. Végsősoron olyan, ideaként mozgó szellemalak, absztrakt metalény ez a Között úr, aki, posztmodem faljáróként, a modem transzcendenciák falain át közlekedik ide-oda. Minden bizonnyal szükebb régiónk lakója, egyértelműen kelet-közép-európai vonásokat visel, hozzánk kötik emlékei és gondjai, ám más körülmények között, valamiféle elvont valóságban mozog, mintha tettei sajátos metavilágban történnének, s ő alig értelmezhető ködökben bolyongana. „Feltalálja a vers nélküli verset”, szolipszizmusa a szubjektivizmus legvégletesebb fajtája, melyben szinte már világ sincsen, csak személyes érzékelés, metafizikus közérzet. Ez a „személyesség” azonban - sajátos módon - az elsődleges valóságban, az anyagi létben keresi okát és minőségét. AMittelszolipszizmus 1994-1972 (1995) című kötetben közben megtörtént a rendszerváltás, a költő ehhez is eredeti módszert választ: az egyes opusok megírásának dátuma szerint a versek a jelenből visszafelé haladnak a múltba! Mintha
