Irodalmi Szemle, 2010

2010/5 - TANULMÁNY - Duba Gyula: Önmaga utókora (Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)

Önmaga utókora

23

önmaguk gyökérzetét keresnék az időben! Tözsér maga mögé néz, és a múlt létformáiban Mittel urat, a saját legújabb alakváltozatát keresi, nyomait kutatja, s az olvasó is szereplője lehet azoknak az időknek, amelyekben az új minőség még csak sejtésként van jelen, és csak fokozatosan alakul ki.

Ilyenfajta „kísértetjárás” már Tözsér előző könyvében - a Történetekben... - is volt, s ezt a furcsa létállapotot leginkább talán az emlékezés könnyed kalandjának vagy méginkább „léttelen létnek” (á la „vers nélküli vers”) nevezhetnénk. A „reinkarnáció” a Mittelszolipszizmus című versben - alcíme: Bevezetés Mittel úr emlékeibe - mintegy családi eposszá válik. Mintha a mítosz sajátos válfaja „történne itt meg”: a történet mint a ténnyé vált Idő, amely tkp. az időtlenséget szolgálja. Teremtő küzdelem ez az Idővel, a mítoszelemek megújulása, a versnyelv sajátos metamorfózisa különös archaizmusok kíséretében, a gondolat légiessé válása és a sejtés, mely a titokba mélyed, „vers nélküli vers”. De nem játék, annál sokkal tragikusabb! Mert közben „önmaga ágára húzva leng a költő, /s elfú a szél /két árva talpa alatt". Tözsér „vers nélküli versei” olyan felismerést sugallnak, hogy a világ (valóság) az emberen kívül van, de léte az emberben történik meg! Külső jegyei: kőlegelő, pszichoanalízis, a végső kérdések metafizikája, léttelenség, lét nélküli tudat, a homokóra nyaka mint léttér. Mittel úr lelke pedig úgy „leng” ide- oda, múltból jelenbe, jelenből múltba, tárgyakból emberekbe, mint a spiritisztáké. S mintha körülötte semmi se lenne azonos önmagával, minden valami másra utal, „volt és leendő létezésekre”, s mindez döbbenetesen érzékelteti, hogy a költő úgy szembesül a világgal, úgy akarja mélységében megismerni a külső valóságot, megérinteni annak lényegét, hogy közben folyton önmaga démonaival (is) viaskodik.

Első látásra e versek prózának tűnhetnek fel, de olvasva azonnal megérezzük azt az emelkedettséget, amely minden versélmény alapja, érezzük a lírai ritmust és érzéki harmóniát, a célzatosság fegyelmét, melyek a szabad versnek is jellemzői. S a szövegekben emellett mintha az emberiség egyetemes történelmi és kultúrtudata, a szellem végtelensége élne, az a heideggeri világidö, amely ugyanakkor valóban valamiféle „eksztatikus-horizontális szerkezettel rendelkezik" (vö. Lét és idő), amelyben közeggé lesznek az ismeretek, időtlenné válnak a tények, minden mindennek előzménye és következménye lehet, minden mindennel összefügg.

De ez a véletlenszerűnek tűnő csapongás, kaotikus kavargás és bizonytalanság valamilyen módon mégis a logikus tudat és fegyelmezett gondolat szomszédságában, pontosabban annak keretein belül történik. A költő legsajátabb belü- gyeként! Mintha olyan falakat döngetne, melyek talán sosem nyílnak, mert nem nyílhatnak meg, de a bejutási kísérlet már eredmény.

E versbéli paradox tudatosságot a költő tanulmányköteteiben szemlélhetjük konkrétságában! Az Escorial Közép-Európában (1992) és a Pozsonyi páholy (1994) darabjai: irodalmi esszék, tanulmányok, kultúrpublicisztika és helyzetképek bizonyítják működőképességét. Sok színt s még több gondolatot találunk ezekben az írásokban, a vers mibenlétének alapos ismeretét, széles körű tájékozottságot, ava-