Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kulcsár Ferenc: Elet és világosság (Erdélyi Géza Halk és szelíd hang c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 87 egyetemes tudásig kell eljutni, ahonnan minden, ami különváltnak látszik, egymásra mutat. A dolgok világa ugyanis, amely töredékes, alá van rendelve az univerzum egységének: a teremtett világnak és Teremtőjének. Minden emberi kiterveltség, a- mennyiben a töredékességet szolgálja, a teremtett világ harmóniája, mi több, Isten egész világra kiható kegyelme ellen hat. Tagadja, hogy az ember mint az univerzum része a világ egyesítésében érdekelt, mert miként az Isten egy, úgy az emberiség is egyEzek után számunkra a legfőbb kérdés, hogy valóban az embernek szentelt hely-e a fold, és valóban kijelölt lény-e az ember. A Szentírás azt mondja, hogy Isten megáldá az első emberpárt és monda nékik: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá”. Vagyis legyetek a föld istápolói és gazdái. Tehát ezen kinyilatkoztatás szerint az embernek van útja, tart valahonnan valamerre, mégpedig nem önakaratából, hanem egy felsőbb jóindulat kegyeként. De igaz-e ez a tanítás? A léleknek az a tartománya, amely az örökkévalóság jegyében működik, nem merő képzelgés-e csupán? - kérdezzük mi is sok-sok előttünk járó gondolkodóval. A történelem, amelyben az ember folyvást elbukik, majd talpra áll, nem azt bizonyitja-e, hogy az ember sorsa örökös körforgás, és nem vezet sehová, nincs sem célja, sem értelme? Viszont, ha nincs célja, sem értelme az ember létének, miért törekszik egy cél és értelem megfogalmazására korunk civilizációjában önmaga szerint. Nyilván azért, mert nélküle az emberi nemnek nem volna létjogosultsága. De éppen mivel létjogosultságát maga szerint akarja előadni a történelemben, a történelem pedig olyan, amilyen, az embernek a saját bűne által előidézett katasztrófákkal kell szembenéznie, kétségbe vonva ezzel azt, amit állít, uralmát a történelem felett. A Nyugat nagy tanítója, Szent Ágoston szerint a történelemnek kezdete, iránya és célja van. Az embert és történelmét a történelem feletti Istennel való találkozás alkotja: az emberi történelem kezdete a megvilágosodás, a vége Isten tökéletes megnyilvánulása. A történelem értelme Isten kinyilatkoztatása s az ember egyesülése Istennel. Az emberi történelem Isten elfogadásának vagy elutasításának: az üdvösségnek vagy a kárhozatnak a története. Mivel csak azoknak az eseményeknek van értelmük, amelyekben Isten belép a világba, a kárhozat története fölfoghatatlan számunkra, s csak a történelem végén válik egyértelműen nyilvánvalóvá. Akkor, amikor nemcsak az állam, hanem az egyház is megszűnik, mivel az utóbbi is csak előfeltétele az idők végezetével megnyilvánuló Isten országának. E dilemmát az ember évezredek óta észleli, és keresi rá a válaszokat, ugyanis amikor történelemként és személyként, a teremtett világtól és a Teremtőtől elszakadva értelmezi magát, egyre messzebb távolodik mind saját lényegétől, mind helyzetének belátásától, vagyis attól, hogy ö nem szekuláris, hanem szakrális lény, aki Isten mellé van rendelve.
