Irodalmi Szemle, 2010

2010/4 - TANULMÁNY - Aich Péter: Cilike (novella)

76 Aich Péter érzelem és szenvedély? A hangban? Az ágyban, ugye, azt még érteném, na de ott... A homlokát ráncolta, s az iránt érdeklődött, mi lesz vacsorára. Márpedig Ciliké tünemény: hol a vége, nincsen vége. Semminek sincs vége. A feszültségnek, a repülésnek, a csodának, minden csak kezdődik, minden dal újjá­születik, minden szerelem és minden halál a világ kezdetétől, csak szív kell hozzá és lélek. Ünnepelt énekesnő lett belőle, sokan keresték kegyeit. Csupán az esték s az éjszakák maradtak üresek, pedig visszhangzik még a hangja, a hangversenyterem, az opera, a sajtó, s egy régi emlék, amelytől menekülne, mégis visszanéz, kőbe vési a csodát. Fülében még mindig a közönség tombol, Ciliké keze lassan leereszkedik testéhez, arcáról tétován távozik a feszültség, eltartott egy ideig, míg mosollyá szelí­dült, jaj, az öröm, a fájdalmas öröm, sosem tudta eldönteni, hova tegye. A karmester felé nézett, a karmester is tapsolt, igen, ez így szokott lenni, a karmesterek mindig tapsolnak neki, pedig a karmester és persze a zenekar nélkül ez nem ment volna, kezet nyújtott, hajolj meg velem, de a karmester kezet csókolt és hátralépett, tiéd a dicsőség, angyalom, a nézőtérről kurjongatás ért hozzá, tökéletes hangzavar, óriási tapsvihar, a muzsikával teljesen ellentétes káosz, magához vonta a karmestert, hajolj meg már velem, muszáj, a zenekar is, álljatok föl, hiszen együtt muzsikáltunk, de a zenekar már kivonult, egyedül állt a pódiumon, pedig vége, most már vége, a hangver­senynek mindenképpen, haza is kéne menni már, a közönség mégsem távozott, újra fölzúgott a vastaps, Ciliké, Ciliké, szólították ritmusban, s Ciliké boldog mosollyal hajolt meg újra, s újra, a ráadásokból kifogyott már, mitévő legyen most. Az Óperen- cián túlról érkezhetett a gondolat, ösztönszerűen. Rejtett, csökönyösen bujtatott vágy buggyant föl, amikor hirtelen kinyújtotta kezét, a közönség pedig mintha vezényszóra, mintha csak elvágták volna, hirtelen elhallgatott, síri csönd lett, akkor történt az örök­kévalóság, Ciliké kinyújtott karral állt, végtelenné vált a pillanat, a közönség nesztelen figyelemmel várt, s amikor már lélegezni sem mert senki, Ciliké hangja a csönd virágjaként nyílt ki, tündérrózsa az élet taván. Egy régi altatódalba kezdett, tente, baba, kisbabám, varázsigék az est bíboráról, a láthatár felhőiről, a holnapi napfényről, melléhez szorította gyermekét, gyengéden ringatta, lásd, aludni mentek a fák, elhall­gattak a madárkák, hold őrzi mosolyod, elűzi a koboldot, elszunnyadt a világ baja, tente, baba, haja-haja, csak csönd van és szeretet, megfogom a kezedet, és csillagos a szende éjszaka, hold világít álmaidba, hangja mélyen duruzsolt, majd magasba szállt, megfoghatatlan pianissimóba, csupán sejteni lehetett a dalt, gyermekét óvatosan az ágyba fektette, lezáródó szemhéjával takarta, hogy kialudjanak az utolsó fények is. Hosszú másodpercekig álltak így, Ciliké és a közönség, aztán Ciliké lábujjhegyen kiment, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, föl ne ébredjen a gyerek, a közönség lassan, pisszenés nélkül somfordáit ki a teremből. Szokása ellenére Ciliké taxit rendelt, legyen mielőbb otthon. Máskor ünnepi fogadások és nyájas szóváltások után mindig gyalog ment, pihenésképpen, hogy fólocsúdjon. Most sietett, mintha várná valaki. Aki a szemébe néz. Aki a szívébe lát.

Next

/
Thumbnails
Contents