Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Aich Péter: Cilike (novella)
Ciliké 75 figyelmeztető vallomást, és hát ennek megfelelően sült el az egész, kedvszegetten, a kisfiú tulajdonképpen még el sem kezdte, amikor már befejezte, Ciliké pedig nem tudta folytatni, ki fogja most innen kivezetni, olyan üres volt minden, a mennyezetet bámulta, lélekben a kottáit kereste, némiképpen hasonlított ez a néhai fölsülésre, bár most a fiúra foghatta, az ő dolga lett volna, ugye, ő csak szétveti a lábát, mi mást tehetne, ám a muzsika szenvedélye másról szólt, nem rímelt az egész, miként remélte, vagy inkább csak gondolta, szó nélkül folöltözködött hát és otthagyta a csalódott fiatalembert, keserű szájízzel, szégyenkezve, megpróbált valami kifogást találni, eléggé sikertelenül, gyorsan el kéne felejteni az egészet, ilyen szempontból úgysem érdeklődik irántam senki, most is csak úgy tűnt, hogy reflektorfényben volt egy ideig, mert véletlenül kigyúlt egy fényszóró, amelynek nem kellett volna, vagy inkább képzelgés mindez, mert nem biztos, hogy így volt, ez is csak olyan, mint aminek nincsen vége, csak megtörtént, föltehetően, hát igen, ez sem kivétel, semminek sincs vége, vak menekülés, nyilván ilyen az élet, de hova fusson immár. Az események ezután látványosan fölgyorsultak. A régi osztálytársak nagy részének látóköréből teljesen kimaradt, azzal voltak elfoglalva, hogy pénzt keressenek, s közben minél több nőt fektessenek le, néhányan közülük feleségükkel sem tettek kivételt, ha ugyan megnősültek; nem azzal törődtek, hogy lelkűk rezzenéseit boncolgassák, kevesen érdeklődtek a régi osztálytársak közül az iránt, amit Ciliké mostanában művelt, meg egyáltalán, miért is foglalkoznának vele. Az osztály- találkozón szóvá tették ugyan, hogy Ciliké most művésznő, de inkább kuncogtak ezen, semhogy komolyan vegyék, a hol a vége, hol a vége, nagy farú kisasszony, ugyan miféle művésznő lehet, inkább csak olyan gátlásos remetealkat, bizonyára frigid, mi az, hogy művésznő. Pedig már az újságok is írtak róla, egyre sűrűbben, interjúk készültek vele, címlapon jelent meg bájos mosolya, kisminkelték, ugyan már, legyintettek, egy fényképet jobban lehet preparálni, mint egy döglött nyulat. Ugyancsak évek múltán a néhai ifjú titán egyszer a rádióban hallotta, a felesége mondta, hallgass csak ide, micsoda énekesnő, ez egy csoda, lelkesedett, s amikor bemondták a nevét, leesett az álla, alig tudta titkolni, szent isten, nahát, mit szalasztottam el, bizonyára jól keres. Aztán arra gondolt, megírja emlékiratait, de hamarosan föladta tervét, a felesége megölné, meg ugyan miről is írna, arról, hogy tulajdonképpen meg sem kefélte rendesen, ezt hogyan magyarázná meg, vagy hogy idő előtt elvérzett, már akkor is, szinte hallotta feleségét gúnyolódni, hát inkább legyintett, fantáziája meg nem tengett túl, tényleg fantasztikusan énekel, hagyta rá. Amit ez a hangjával művel, folytatta a feleség, tiszta képtelenség, vajon hogyan csinálja. A néhai titán sem tudta, hogyan csinálja, nem is lelkesítette a téma, persze másra gondolt, hát csak vállat vont. Pedig Ciliké valóban könnyedén énekelt, a legképtelenebb passzázsokat is, mintha csakugyan ez volna a világon a legtermészetesebb, még az is hallaszott, mennyire dühös vagy fájdalmas, a hangja szárnyalt, lebegett, s ha kellett, visszhangként tért vissza, de az egykori ifjú titán odáig már nem bírta követni. Mélység, ráncolta homlokát, mélység, ugyan már, meg
