Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Aich Péter: Cilike (novella)
74 Aich Péter érthetőnek kéne lennie mégis, de ne gondolj ezzel, hajtogatta magában Ciliké, ne nézz a reflektorba, csak kajánkodnak veled, ebbe menekült, mert komolyan senki sem gondol rá vagy vele, vagy hogyan is van ez, mert csak ez a zene, a szemébe továbbra sem nézett senki. Ez a gyerek volt az első, aki megkérdezte tőle, ijedten, miért sír, miközben neki halvány gőze sem volt, hol keresse a választ, a kottákban nem ez állt, s a kották mögött a szövegkönyvben sem, a szívében pedig nem igen volt bátorsága keresgélni, vajon mit találna ott. Bár néha arra gondolt, mindez azért van, mert ő még nem, immár a húszon túl, s mégsem volt férfival, ettől szinte gátlásai voltak, de sosem tudta végiggondolni, nem volt rá ideje, nem is érdekelte nagyon, mármint ezzel magyarázta magának, mert igazából nem merte végiggondolni. A zenekar kiváló volt, és csakhamar kiderült, nagyon előzékeny is, a karmester sosem vitatkozott vele, ellenkezőleg, haditanácsot ült Cilikével, mi lenne a jó megoldás, és több variációt is kipróbáltak, a zenekar pedig nem szenvedett közben, belement ellenmondás nélkül minden ötletbe, hiszen csak próbálkozunk, nemde, érdekes kaland, csak játszunk, a hozzáértők játéka ez, pihentető, szórakoztató csatangolás, Ciliké egészen tűzbe jött, nem vette észre, hogy mindez tulajdonképpen neki szól, bár ezt mások sem tudatositották, csak éppen másképp játszottak, amikor Ciliké megjelent. Akkor vált komollyá az egész, amikor kisütötték, be kéne mutatni, mint kísérletet, hát persze, szakembereknek, szükebb körben, mégis, mit szólnak hozzá. Ciliké lelke mélyén ekkor még halványan visszhangzott ugyan a hol a vége, hol a vége nevű gúnyjáték, na de ez nem föllépés lesz, kottából énekel majd és amúgy is csak próba mindez, kísérlet, nem tekintünk vissza sehova. Igaz, gyanúsan körülötte forgott a világ, de annyira elfoglalta a téma, hogy ügyet sem vetett rá, valahogy fölszabadultan érezte magát, közlékenyebb lett, gyakrabban mosolygott, s a világ mintha közelebb lépett volna hozzá. Akkor történt ez a könyvtári közjáték, és új ismerőse, az ifjú titán, miután hazaballagtak a könyvtárból, meghívta magához, talán mégsem itt a kapualjban fogja Ciliké végigmesélni ezt az operaügyet. A zenében rejlő szenvedély annyira magával ragadta, hogy szinte maga is szenvedélyes lett, úgy képzelte legalább, ám a szeretkezés mégsem úgy sikerült, egyszerűen nem tudta, hogyan kell csinálni, csupán szétvetette lábát, mert hát a művelet logikája ezt sugallta, de térdét már nem húzta föl, az ifjú titán pedig alaposan megizzadt, míg sikerült valami, talán a túl rugalmatlan szűzhártya okozta, a túl merev odaadás, s az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Ciliké, mivel görcsös igyekezetében a nedvek apálya fájdalmat okozott, megpróbált másra gondolni, s az jutott eszébe, vajon hova rakta a kottáit, hol lehetnek, már tegnap is kereste, pillanatnyilag ugyan egyáltalán nincs rá szüksége, de valamit meg akart nézni vagy összehasonlítani, erre most képtelen volt koncentrálni, mégis megtévesztő kényszerrel hatott a tudatalattijában, nyilván annak érdekében, hogy ne vegye tudomásul, mibe bonyolódott. Az ifjú titán erőlködött, meg is bánta már, meglehet, könnyebb élményre számított, azt képzelte, egy ilyen vén csajjal már nem lehet gond, de tudod, kisfiú, én még nem, még soha, ám a kisfiú ekkor már annyira belejött, hogy figyelmen kívül hagyta a szorongó,
