Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Hogya György: Tévelygéseim (2)
62 Hogya György A hölgy, aki itt ül velem szemben, úgy véli, hogy ott áll Isten mellett. Pontosabban hisz benne. Valós és lehetséges helyezetek keveredésében lehetetlen „rendet tenni”. Minden művésznek kettős lelket ad a józanság és saját képzeletének állandó csatája. Mindaddig, míg a világ idegenkedésén túlnőve el nem uralkodik a lelkén a mindent tudás, a mindent ismerés, a kiábrándultság, és a kívül maradás vágya, valamint a mélabúnak különös keveréke. Én, bár önmagam örökké valószinűtlen tájaiban mindig a messzeség vonzott, soha nem álltam a Meringa-félsziget kivégzett embereinek keresztdombján. Utazó barátom ellenben rengeteg képet készített róla. Jelenthet-e ez bármiféle minőségi különbséget a megkínzott és kivégzett áldozatok „értelmetlenségének” megítélésében? Ha többet tudok Istenről és a Bibliáról, mint a velem szemben ülő hölgyjobb vagy kevésbé jobb keresztény lesz-e ő a papja és környezete, de legfőképp saját szemében? És ha azonosulok ezzel a végtelenül vallásos asszonnyal (vagy bármely zoro- asztriánussal) vajon miben különbözöm tőle, hiszen a beleélés pillanatában, ha csak valóban egy meghatározhatatlan pillanatról van is szó, mint Zénón látszólagos nyugalmi állapotban lévő nyílvesszőiről, tehát abban a megfoghatatlan, kimutathatatlan és követhetetlen pillanatban ugyanő vagyok, mondhatni egyformák vagyunk... Ezekben a pillanatokban mintha azonosulni lennék képes valamiféle elfogadható, emberléptékű igazsággal. Még akkor is, ha ezek valamiféle pontatlanul értelmezett igazság pillanatai, amelyek tárgyilagosságát csak a jövő kilátástalansá- ga jelzi. S minden, ami körötte van, merő botorkálás a félhomályban... Egy nyárvégi naplementében - legyen az a királyhelmeci, akácossal borított Kishegyről vagy a Meringa-félsziget keresztdombjáról szemlélve - mindig benne van a világ elmúlásának keserves sóhaja. A hölgy erősen vallásos; az aranykereszt állandó csillogásával a nyakában, valamint minden megnyilatkozásával isten és az egyház iránti elkötelezettségét demonstrálja. Minden bizonnyal, alkalomadtán adakozik is a rászorultaknak, és minden este nyugodtan hajtja álomra a fejét, azzal a tudattal, hogy egy olyan Lény tetszésének elvártán cselekedett, akinek a létéről — ha önállóan kellene megfogalmaznia — meglehetősen ködös magyarázattal szolgálhatna. (Ugyan mit is mondhatna „egy hamis értékeket valló, csalóka igéket hirdető papnak egy meghamisított fényű és dohos levegőjű templomban, ahol térden állva kell könyörögnie a megváltásért’’, ha neki ez a természetes, és ha mást el sem tud képzelni?) Sajnálatát fejezi ki azok iránt, akik még nem találták meg a helyes utat Isten szolgálata felé; érzem, hogy ez a sivárság megfojtana... A nagyon erős nemzeti öntudatán kívül rendelkezik egy természetes, vele született ravaszsággal is, amelyet nem tudok megbocsátani. Megértem, és nehezen
