Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Hogya György: Tévelygéseim (2)
Tévelygéseim (2) 61 gondol a bangkoki ember? Mennyire érti meg, és mennyire hitelesen tolmácsolja azt, amit látott? Megvan-e a képessége, hogy —- ha Kaulinát és Szolzsenyicint említette — észrevegye az orosz lelket, s egyszerre érezze Merskovszkij és Rozanov lázadó szellemiségét, és kapcsolatukat az egyszerű emberrel? Az utazó megfogja képzeletemet, érdekel a sorsa, a modora. Közelinek érzem, mintha azonos szemszögből szemlélnénk a világot, csak ő saját maga tapasztalja meg, mig én inkább elméleti sikon, elfüggönyözött, félhomályos albérletem mélyén élem meg mindazt, amit személyesen nem láthatok, nem tapasztalhatok meg. A hölggyel „nagyon” megtalálják a közös hangot. Összeillő párt alkotnak, örülnek, hogy beszélhetnek, és meghallgatásra találnak. Mindketten hálás hallgatók, és ugyanakkor önzetlen adatközlők is egyben. Nagyszerű érzés látni, hogy mennyire odafigyelnek egymásra... Feltéve, hogy tényleg olyan mértékben figyelnek egymásra, mint amilyennel meg is érthetnék egymást... Miközben a nő Németországról, a férfi pedig Oroszországról beszélve nyílik meg, azon kapom magam, hogy egyre inkább megragadnak a férfi töredékes információi. Az ő számára már egységes a világ, s bár nem tudom, honnan szerzi a pénzt ahhoz, hogy utazásait megvalósíthassa, a leleményessége és a bátorsága határozottan imponál. Azonban úgy vélem, amikor azt hangoztatja, hogy egységes a világ, s legalábbis Európára vonatkoztatva hangsúlyozza, hogy nincs különbség a német- országi muzulmánok, ortodox oroszok és a többiek között, akkor megtorpanok. Arra gondolok, hogy ez az ember előbb-utóbb bele fog akadni, bele fog ütközni azokba az általa eddig fel nem fedezett láthatatlan - civilizációs? - választóvonalakba, amelyeket, lám, még a világjáró útjain sem fedezett fel. Eszembe jut az Európát Ázsiától elválasztó hírhedt oszlop: rengeteg száműzött térdelt le előtte, s markolt egy marék európai földet. Talán utoljára.... (A Jekatyerinburg és Tyumen közötti úton egy pózna áll, Európa és Ázsia határát jelképezve. „Nincs a világon még egy határoszlop, amely több összetört szívet látott volna. ” A cári számüzöttek vasra vert csapatai a XVIII. században alakították ki azt a szokást, hogy letérdeltek a póznánál, és még utoljára beletúrtak az európai földbe...) A cári időszak politikai foglyai jól látták, hogy ez a pózna több mint egyszerű szimbólum. Ettől keletre más világ, más civilizáció fogadja őket. A pózna egy megmagyarázhatatlan, ősi hovatartozás kelléke, amit inkább a lelkűkkel éreztek, mintsem fel tudták volna fogni, sőt mi több, meg is magyarázni. Ott álltak mellette, és tudták, átélték, átérezték jelentését és jelentőségét. Mi a különbség a között, hogy turistaként, fényképezőgéppel a kezemben ott állok az oszlop mellett, és a között, hogy otthoni magányomban elmélkedem róla? Általában, aki ott áll, az sem azt látja, amit lát, hanem azt, ami ő maga. (És végül is, miféle világ az, amelyben még a pozsonyi országúton haladva is hasonló emlékoszlopokat „érzek”? Lám, már említésük hatására is megvetést érzek az ilyesfajta oszlopok iránt.)
