Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Jakab István: A jelzős szerkezetek összevonásának törvényszerűségei
A jelzős szerkezetek összevonásának törvényszerűségei 51 szorított válfaja; a neve: kifejtő magyarázó - vagy azonosító - szerkezettag', mindkét név használatos. (A magyarázó összetett mondatok között is található ilyen fajta; a szószerkezettagok közül azonban ezt néhány évtizeddel ezelőtt kihagyták, illetve áttették a jelzők közé, s átminősitették értelmező jelzőnek.) E szószerkezettag mellérendelt jellegét sok más okon kivül az is bizonyítja, hogy kötőszós kapcsolódás esetén csak mellérendelő kötőszóval kapcsolódik a kifejtett vagy azonosított taghoz: László, vagyis a barátom; Mátyás, azaz a király; stb. A Magyar Nyelvőr 1977/1. számában bizonyítottam igazamat. Heves támadás ért Károly Sándor részéről. Ő arra számított, hogy a vele egyetértők felsorakoznak mögötte (célzott is erre írásában), de cikkére csak egyetlen válasz érkezett: éntőlem. Utána tudomásom szerint senki nem szólt hozzá a kérdéshez. A felvetődött problémának talán salamoni, de megnyugtató - s nyilván ideiglenes - megoldása az lett, hogy a Magyar grammatikában, a 2000-ben megjelent nyelvtanban Balogh Judit az ún. értelmezőnek mind az alárendelő (jelzői), mind pedig a mellérendelő (kifejtő magyarázó szerkezettagi) felfogását feldolgozta és bemutatta. Ezzel a kérdéssel terjedelmessége miatt itt nem foglalkozhatunk, de egy, a birtokos jelzős szerkezet redukciójával, illetve a birtokjellel kapcsolatos kérdést még megemlítenék, hogy lássuk: nyelvtudományunk szervezés szempontjából nem áll mindig a helyzet magaslatán. Mivel most itt még nagyon frissen él bennünk a birtokos jelzős szerkezet összevonásának szabálya, a Magyar Nyelvőrben megjelent cikkeim közül azt ismertetném nagyvonalakban, amelyben a -é birtokjel szerepével foglalkoztam részletesebben (Mi az -é birtokjel szerepe? 1984/4.). Erre a lépésre részben a birtokos jelzős szerkezetek összevonásának szabálya, részben egy készülő s általam bírált nyelvtankönyvnek ez a megállapítása kényszerített: „... az -é birtokjel a birtokost fejezi ki” (sic!). Mivel az én felfogásom szerint a birtokost maga a szótő fejezi ki, amelyhez a jel járul, s ez a morféma esetleg csak erre a tényre mutat rá, ajánlottam a szabály helyesbítését oly módon, hogy az a jelnek a birtokjelölő szerepét hangsúlyozza. Vita kerekedett az ügyből, amelynek során magam is nagyon meglepődtem. Az irányadó nyelvtanok ugyanis mind szintén a birtokosjelölő szerepét hangsúlyozták e jelnek: az -é birtokjel azt jelzi, hogy a szótőben megnevezett személy vagy dolog birtokosa valaminek vagy valakinek - kb. ez volt a jól-rosszul megfogalmazott szabályok tartalma. Még a pozsonyi bölcsészkar tankönyvében is így szerepelt a szabály egy régebbi szövegemben: „Arra mutat rá, hogy a szótőben megnevezett személy, dolog stb. egy másik személynek, dolognak stb. (mint birtoknak) a birtokosa” (Jakab István-Kazimímé Pesthy Mária-Zeman László: A magyar nyelv leíró nyelvtana, SPN Bratislava, 1964; 154). Ezt a szabályt az irányadó nyelvtankönyvek szabályai alapján szerkesztettem annak idején. Sőt az egyik nyelvtan (Temesi-Rónai-Vargha: Anyanyelvűnk) a birtokosjel névvel jelölte az -éjelet. De akadt olyan nyelvtan is (kettő), amely a birtokosjelölő funkció mellett a birtokra u- taló szerepet is emlitette, inkább csak másodlagosként. Ebben az időben (1986) csak a Rácz Endre-Takács Etel Kis magyar nyelvtana tulajdonított a birtokjelnek csupán
