Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Duba Gyula: Szégyen (2) (regényrészlet)
Szégyen (2) 25 mában megjeleníteni! Az esszé maga lenne az idő! Önellentmondás, véli azonnal, hiszen a címe: Esszé az időről! Lehetne ilyen címe: Az Idő?! Vagy névelő nélkül: Idő. S ekkor furcsa hiányra döbbent: a folyamatos öntudat hiányára! Azon tudat állandójelenlétére, annak gyakori vagy szinte folyamatos abszenciájára, amely tudja, mert állandóan érzi, hogy vagyunk! Csak ösztöneink figyelme folyamatos, talán mert ezek nem is figyelnek, hanem folyamatosan cselekesznek. Állandó készültségben vannak. Nem alusznak, el sem pilledhetnek, nem pihennek! Morvái elégedett magával, hogy mindezt meggyőzően elgondolta, hitelesen elképzelte, s u- gyanakkor nevetni támadt kedve, kiröhögni önmagát, hogy mindennek jelentőséget tulajdonít. Micsoda nagyképű okoskodás, egy kocafilozófus bárgyú szellemeskedése! Afelett pedig egyenesen pokoli jókedve támadt, hogy minden kétely ellenére, ha mindezt tudós jegyzet vagy személyes hangulatkép formájában leimá, a szerkesztő alighanem szó nélkül leközölné, egész jó, mondaná, okos, hangulatos!... És az olvasó elolvasná és elégedett lenne, a forma meggyőző ereje hatna rá és nem gondolkozna felette, tudomásul venné s talán azt gondolná: lám, az író jobban lát és mélyebben érez, mint én, nekem ez nem jutott volna eszembe...! S még ki sem mulatta magát a saját kétarcúsága és a pompás gondolatok kétszínűsége felett, író és olvasó viszonyának álságos útvesztői okán, amikor újabb felismerés támadt munkájával kapcsolatban, mely felfedezés ugyancsak az idő természetével függ össze. Arról szólt, hogy korábban birtokoltunk egy gondolatot, igaz és okos felismerést, melyre azonban abban a pillanatban nem volt szükségünk, s mire eljött az ideje, hogy érvényre juttassuk és felhasználjuk, elveszítettük. Szőrén szálán eltűnt, nyoma veszett! Pedig tudjuk, hogy volt, hogy megvolt, a lényegét is érezzük, mint élt, mire vonatkozott, de a szavak, melyek tartalmazták, s a fogalom, amely éltette, szertefoszlott. Nyoma veszett gondolat! írás közben tapasztalta a jelenséget. Egy novellán dolgozott, a történet követi a cselekményt, a tettek egymásból folynak és spirituális logika szerint követik egymást, s akkor - önkénytelen, titokzatos eredetű szikra - valahonnan esszébe ötlik, tudatába ugrik egy gondolat, kép vagy hangulatelem, mely később majd a történet része lehetne, de még nincs itt az ideje, talán nem is jön el, de jó lesz máskor, el kell halasztani. A történet élő vonulása háttérbe szorítja, majd később előveszi, pompás tégla lehet, építőelem, mely előrelendíti a mesét, akár új réteg alapja lehet, melyre majd további emelet épül. Visszatér tehát az írás jelenéhez, s a gondolat elhalványul, valamiféle süllyesztőbe hull, elvész, folytatódnak a történet előző motívumai, szövik a mese szövetét, bonyolítják a lélektani villanások ritmusát, ahol a gondolat feltűnésekor abba maradt, folytatódik a történet. S mire oda ér, hogy szükség lenne a háttérbe szorított gondolatra, éppen beépíthetné a szöveg vázába, a történet épületébe, a gondolat nincs sehol. Hiába próbálja felidézni, nem válik ki az időből, nem jön vissza tudata mezőségeiről, bolyong valahol, nem bukik fel tudatalattija mélyéről sem, a- hová talán lezuhant és elmerült. Biztos benne, hogy volt ilyen gondolat, létezett az értékes és hiteles ötlet, pedig most kellene, szükség lenne rá, lendítene a mesén és