Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Duba Gyula: Szégyen (2) (regényrészlet)
26 Duba Gyula mélyítené a tartalmat, még az értelmét is érzi halványan, sejti, mire vonatkozott, de nem tudja, hogyan létezett, a formája elveszett! S aminek nincs formája, nem létezhet. Formateremtő szavak híján nem látható a valóság, hatalmas hiányérzetünk támadhat, amikor ilyen hiányok bandába tömörülnek, lelki-szellemi fekete lyuk támad belőlük, könnyűszerrel elnyeli az embert... Az írói gondolat borotvaélen táncolhat, vélte ekkor Morvái, szellemi teljesítmény és vásári bohóckodás között! A fürdőszobában érzett hiányérzete más síkra váltott, fiziológiai, mintegy testi természetű érzésre. A közérzetével függött össze. Mondhatnánk, szervezetével, annak állapotával. Egészében jól van, nem fáj semmije, rendezett a vérnyomása, normálisan alszik, anyagcseréje megfelelő, s bár ébredés után kissé zúg a füle és tompa az agya, mosdás és fogmosás után közérzete kiegyenlitődik, életérzésének mindennapi állapota rendeződik. Mégis hiányérzete támad. Úgy emlékszik, évekkel előtte, talán évtizedekkel is korábban másképp érezte magát, határozottan jobban! Akkor a fürdőszobában ilyenkor sajátos jóérzés fogta el, mely ma már nincs, mintha izmai jólesően feszültek volna, idegei energikusan rezdültek, mintha sejtjei is egészen kiválóan pezsdültek volna, valósággal pezsgett bennük az életerő. S néha szinte kedve lett volna felkiáltani, vidáman kurjantani értelmetlen hangokat, valami tombolt benne s jelt adott magáról. S amikor ilyenkor a tükörbe nézett, vonzónak és életkedvűnek látta arcát, pökhendien csillogónak a tekintetét. De ezek sejtések voltak és a múltra vonatkoztak, bizonytalan elképzelések csupán, mert mindeközben, bárhogyan próbált visszaemlékezni rá, nem tudta felidézni magában azt az érzést. Nem tudja, mióta nincs meg, s mikor tűnt el, talán fokozatosan veszett ki belőle, elkopott, de abban biztos, hogy ma már nincs meg. S ami a legnyugta- lanitóbb: nem tudja, milyen volt az az érzés! Más volt, mintegy elegánsabb, de ma már felidézhetetlen. Lehetetlen újra érezni, hiszen nem tudja, milyen volt, annyi maradt belőle, hogy örömteli, erős érzés volt, jó emlékezni rá. Jó rágondolni, bár elgondolni már nem képes, elsüllyedt Atlantisz húzódhat meg mögötte. Ismét, nagyokos!... önironikus gúnnyal szólal meg ismét kisördöge, ismét a metafora, a miszticizmus, tombolunk a kétértelmű áttételességben, abszurdumok kóvályognak körülöttünk, mire jó ez...?! Emögött is az idő munkál, dünnyögte magában, igaznak véljük, amit csak sejtünk, mesterkedik velünk az időtlen idő, csinálja furfangos hókuszpókuszait! Meg kell írnom az esszét... azonnal neki kell fognom, mielőtt ez az emésztő és kíváncsi indulat is elsorvadna bennem... meglátjuk, az író irja-e művét vagy a mü írja az írót, ahogy néha véli a divatos gondolat! Mielőtt Írógépe elé ült, kinyitotta az ablakot és kinézett. Az utca ugyanaz, mégis mindig van új vonása. S ez néha szórakoztató vagy akár gondolkodásra késztető. De nem kereshette az új vonást, azonnal megérezte a szagot. A felesége egykor bűznek nevezte, ő szagnak, illatnak semmiképp nem hívható. Nem bomlástermékek kigőzölgése, nem is penetráns, inkább kellemetlen, taszító, mint az izzadtság szaga, valamiféle barlangmeleg kigőzölgése, az összezsúfoltság és testiség burjánzó állat
