Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Duba Gyula: Szégyen (2) (regényrészlet)
24 Duba Gyula Mintha megmozdulna a szobabelső, apró zajok, halk motozások kelnek, könnyen lehet, csak képzelete hívja életre őket! S ebben a nyugtalan pillanatban bolondos ötlete támadt: kidugta kezét a takaró alól, kinyújtotta karját, és jobb kezével a levegőbe markolt: megragadja az időt! Kifolyik a kezemből, gondolja, van egyáltalán? Valaminek lennie kell, hiszen évezredek óta keressük! Órák ütik, naptárok mérik és harangok kongatják, figyelmeztetnek rá az évszakok és a költöző madarak! Emlékszel, ahogy szeptemberben a fecskék összegyűltek a telefondrótokon, némán üldögéltek, majd zsinatolva megbeszélték a teendőket, aztán egyszerre észrevétlenül eltűntek, az idő elvitte őket. Vagy ahogy az első gólya megjelent és súlyosan átrepült e mezőség felett s leszállt a vizek, a rétek mentén, akkor azt mondtátok: megjöttek a gólyák, itt a tavasz! Őket is az idő hozta a déli messzeségből... Ezzel se sokra megyek, gondolta aztán, lustán, szenderegve okoskodó spekulációk, erősen közhelyesek! Ha létezik az idő, ilyen alamuszi henyélés terméketlen idő! Álszent önámítás, ravasz játék a gondolatokkal, igazából kicsinyes agytoma, semmi komoly munka, lusta henyélés... esszét kell írnom az időről! S felkelt, hogy esszét írjon az időről! Nem akart rá gondolni, míg az íróasztalhoz nem ül, amíg nem látja gépe zöld billentyűit és a fehér papírra rá nem kopogja a nevét és munkája címét, igyekezett tehát elfelejteni témáját, de minduntalan beleütközött. Nincs tőle szabadulás, morogta magában, akár aragadály...! A fürdőbe megy, a tükörben nézi magát. Borostáit vizsgálja, tűrhető még, arcszőrzete sötét alapon éppen szürkülni kezd. Nem borotválkozom, dönti el magában, inkább dolgozom, az esszébe kezdek... S ahogy vizsgálja magát, nem dereng fel a múltból más kép, csak amit a tükör mutat. Pedig... az idő lényege a változás, a dolgok elmozdulása és a jelzések pergése, az információk szakadatlan vágtája! De arcán nem látja a változások hangyamunkáját, ez az arc... - mintha az állandóság kuruzslója bűvölné, hogy lehet..? Melléfogtál, nagyokos, mondta aztán magában, napról napra látod, folyamatosan vizsgálod magad, s a tükör mindig a pillanatot mutatja! Hozzászoktat állandóságodhoz, hogy élhess. Tébolyba vinne, ha át kellene élned a pillanatok száguldását és a változások rideg tényeit. Az élethez nyugalom kell, s a tükör eszköz, természetes ajándék, hogy elviseld önmagadat, hogy tudjad, olyan vagy amilyen! Más élőlény nem tudhatja ezt magáról, nincs tükre, így lettünk emberek! Tudjuk magunkról, hogy vagyunk! S hogy milyenek vagyunk, látjuk a formát és megbizonyosodunk a lényegről. Napról napra változunk, s ezt néha megérezzük, de a tükör mutatta mindennapi látvány hozzászoktat magunkhoz, jelen formánkhoz, melyen nem vesszük észre az apró jelzéseket, pillanatnyi finom eltolódásokat, a látvány rezdüléseit, a mélyüléseket és elszíntelenedést, mindig a jelenben látjuk magunkat, és emlékezetünkben sem tudjuk visszaidézni korábbi képünket, s hogy egy bizonyos időnek előtte milyenek voltunk. Innen a fénykép ereje, ikonná der- meszti a pillanatot és felidézhetővé teszi az elmúlt időt. Kívánatos lenne, ha esszéjében nem arra törekedne, hogy okos gondolatokat és hiteles megfogalmazásokat írjon az időről, hanem ha sikerülne érzékelhető for-
