Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Grendel Lajos: Négy hét az élet...(Regényrészlet)
16 Grendel Lajos rába. A völgyet közrefogó sziklafalak oly égbe törően magasodtak fölébe, oly meredekek voltak, s néha oly közel merészkedtek a fülke ablakához, hogy szinte súrolták azt! Néha hallani lehetett a sínek mellett tovarohanó folyó zúgását is. A keleti sziklafal gerince fölött vakítóan ragyogó, a gerinc egész hosszán szétterülő narancssárga fénysáv jelezte a közelgő napfelkeltét, amelyre mégis sokáig kellett várni, mintha itt, az alvilág gyomrában, másképpen múlna az idő, mint odafent, a sziklafalon túl. Éhséget, szorongást, bűntudatot, mindent, ami megkeserítette az első „kinti” napját, mindent elfelejtett, s oly békésen aludt vissza és oly mély álomba merült, hogy az olasz határon alig tudtak lelket verni belé. Néhány héttel később egy disztingvált úr megkérdezte tőle, hogy vallásos-e. A disztingvált úr, akinek a nevét azóta elfelejtette (s ilyen esetben ez sosem véletlen!), az utolsó tanítási óra végén érkezett, és Švoňavec igazgató úr, miután bemutatta őt, sietve hagyta el az irodáját, ami persze nem az ő irodája volt, hanem az államé, ő csak kölcsönkapta az államtól, bizonytalan időre, s nagyon is tisztában volt azzal, hogy az állam bármikor visszaveheti tőle. Talán ezért, talán más miatt, Švoňavec igazgató úr sápadtabb és idegesebb volt a szokottnál, noha máskülönben is sápadt volt és ideges minden reggel, délben és bizonyára este is, a családja körében, bár ezt Sanyi nem tudhatta biztosan, mert sosem járt Švoňavec igazgató úr lakásán. Švoňavec igazgató úr régebbről ismerhette már látogatóját, mert tegeződött vele, bár így is érezni lehetett valami feszültséget a levegőben. Pedig a disztingvált úr kerek képéről, barátságos, dióbama szeméből csak úgy áramlott a jóindulat és a jó kedély. Sanyira egyáltalán nem tett rossz benyomást. „Nem vagyok vallásos.” Ezt bátran, határozottan, képmutatás nélkül állíthatta. Nem járt templomba, s még otthon, titokban sem imádkozott, amit Klementina bizonyára rossz néven vett volna tőle, ha ez a dolog kitudódott volna. De ha vallásos lett volna, templomba akkor sem tette volna be a lábát, mert az egykettőre kitudódott volna, és akkor nemcsak neki, hanem Švoňavec igazgató úrnak is kellemetlenségei származtak volna ebből. És Švoňavec igazgató úr előbb-utóbb választás elé állította volna: vagy templom, vagy az iskola. A kettő nem fér össze. Volna, volna, volna! ...hm. Azt persze Švoňavec igazgató úr sem tilthatta volna meg neki, hogy otthon imádkozzék. De nem imádkozott otthon sem. A disztingvált úr ezt vagy elhitte neki, vagy nem. Az arckifejezéséből nehéz lett volna kifürkészni, hogy mit gondol. Mindenesetre a hangja nem lett barátságtalanabb. „Varga elvtárs, maga nemrég nyugaton járt.” „így van” - mondta Sanyi. „Na és mért éppen Rómába utazott? Mért nem Párizsba vagy Svájcba, vagy Amsterdamba? Annyi szép hely van a világon, ki tudja, mikor utazhat ki legközelebb?” Sanyi álmában sem gondolta volna, hogy ebből a végtelenül egyszerű kérdésből egyik pillanatról a másikra fogas kérdés lehet. Elbambulhatott, mert a disztingvált úr vékony ajkai széles mosolyra húzódtak. „Mindennek van valami oka. Vagy nem? Az ember, kivált, ha régen kinőtt már a gyerekcipőből, semmit sem tesz véletlenül.” Neki azonban ezúttal sem kellett alakoskodnia. A régi birodalom
