Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Grendel Lajos: Négy hét az élet...(Regényrészlet)
Négy hét az élet... 17 maradványai. Meg a többi sok-sok műemlék. A múzeumok. Igen, főleg a múzeumok. A vatikáni múzeum, például. A reneszánsz. Meg a barokk. Igen, az is, a barokk is. Egyszerre, együtt, egy helyen több ezer év! Meg aztán a Villa Borghese. És sorolta tovább, amit a még friss emlékekből és élményekből említésre érdemesnek tartott, s egyre inkább az a kellemetlen érzés fogta el, hogy egy bűnlajstromot olvas föl, mintegy a saját halálos ítéletét készítve elő. Egy idő után a disztingvált úr elunta ezt a végtelenbe nyúló felsorolást, és türelmetlenül félbeszakította. „És a pápa?! A pápától nem kért kihallgatást?” Az irodába besütött a nap, az iskolaudvarról harsány, vidám gyerekzsivaj hallatszott be, a levegő idebent mégis megtelt fenyegető villamossággal. A disztingvált úr egy darabig nagyon komolyan nézett a szemébe, mint egy orvos, akinek súlyos közlendői vannak, s amelynek elmondására csak nehezen szánja rá magát. Aztán fölnevetett. „Jó, jó, csak tréfáltam. Elnézését kérem, hogy így megijesztettem vele.” Sanyiban pedig pislákolni kezdett a remény, hogy a nehezén túl van már. Ám a disztingvált úr láthatatlan puttonyában lapult még egy bomba. „Csak azért említettem a pápa őszentségét, mert tudtommal maga, Varga elvtárs, egy katolikus zarándokok számára fenntartott épületben lakott.” Ezt meg honnan tudhatja? De nem ijedt meg. „Mert az csak fillérekbe került”, felelte nyugodtan. A disztingvált úr bólintott. „Értem én, hogyne érteném. A kevéske pénzt jól be kell osztani.” De máris elkomorodott újra. „Akkor sem volt ez helyes dolog, Varga elvtárs. Soha, semmilyen körülmények között, és semmilyen kicsinyes anyagi meggondolásból nem szabad elfeledkeznie arról, hogy maga egy szocialista állami intézmény megbecsült alkalmazottja, és nem valami buggyant prédikátor.” Sanyi jobbnak látta, ha szó nélkül tudomásul veszi a kioktatást, mert, belátta, a disztingvált úr szemrehányásaiban az igazságnak volt egy kis mazsolája. A disztingvált úr nyilvánvalóan képmutatónak tartotta őt, ki vizet prédikál, s a többi, hiszen tudjuk, ha bort talán nem is, de fröccsöt, mondjuk így, igen, firöccsöt, mert az is képmutatás. Aki vizet prédikál, az még egy kisfröccsöt se engedjen meg magának. Hosszúlépést se! Nem, nem, nem! A dolog azonban nem volt olyan egyszerű, amilyennek azt ez a köpcös vati- kanista képzelte. Jó, jó, nem volt vallásos, nem járt templomba, nem suttogta gyóntatószékben papi fülekbe vétkeit, de hitetlen sem volt. Tulajdonképpen nem tudta eldönteni, hogy akkor ő hívő, vagy mégis inkább ateista. Az egyik nap hivő volt, a másik nap ateista. Rómában a mérleg nyelve az előbbi felé billent, a Szent István Házban ez nem is lehetett másképpen, mert annak olyan volt a levegője. Itt és most azonban más, meglehetősen hűvös és büdös levegő áramlott feléje, hogy szinte lúd- bőrzött belé. Az alapkérdést kellett volna már régen tisztáznia magában. S azzal mindmostanáig késlekedett. De hát kivel beszélhette volna meg? Hugóval biztosan nem. A disztingvált úr beleláthatott a fejébe. Alapjában véve nem lehetett rossz ember, mert miután emlékeztette őt az állammal szembeni kötelességeire, nem gyötörte tovább. Váratlanul bizalmas, szinte baráti hangra váltott. Elpanaszolta, hogy
