Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Grendel Lajos: Négy hét az élet...(Regényrészlet)
Négy hét az élet... 15 kintetet, amelyet az útlevelét vizsgáló katona vetett rá, amikor jó utat kívánva, visz- szaadta az okmányait. Miféle álmai lehettek neki egy ilyen világban! Egy ilyen szögesdrót kerítéssel elzárt országnyi istállóban! Miféle álmokról zagyvái itt egy öntelt, helyét sehol sem lelő fiatalember, aki a fia ugyan, mégis fényévnyi távolságra van tőle? Lehet persze, hogy szégyellnie kellene, amiért foglya maradt egy olyan világnak, amely nincs már, amely csak az ő és a nála idősebbek emlékezetében létezik, s mégis, még így is, mágnesként húzza vissza, valahányszor szabadulni kívánna tőle. Még belegondolni sem volt jó, hogy a vasfüggöny nem tűnt el, legföljebb most nem két világot választ el, hanem őt Danitól. A római gyors csak késő este indult a Westbahnhofról, s a napfényben fürdő Bécs emberáradata a Kärtnerstrasséra sodorta, a város szívébe, a Szent István-dóm környéki ódon utcákba, ahol más előzmények után bizonyára hamar átadta volna magát annak a mámorító érzésnek, amit csak a gondokat és bút felejtő csavargás képes nyújtani. Nemcsak a felfedezés, hanem az eltévedés izgalmát is. De képtelen volt feloldódni. Bécsben is csak cipelte magával az alig néhány órája elhagyott „másik” világ terhét. Mintha illegális bevándorló lett volna, akit a következő utcasarkon lefülel a rendőrség. Aki olyan földre merészkedett, ahová idegeneknek tilos a belépés. Mert azt előbb ki kell érdemelni! Csak az a bűntudat ne lett volna! Hogy gáládul cserbenhagyta a szeretteit, hogy mint valami rosszban sántikáló birtokháborító bepillanthasson a paradicsomba. Jó alaposan be kellett volna rúgni! De a kevéske valutáját Rómára tartalékolta. Azért egy korsó Ottakringert mégis engedélyezett magának a Burg kerti éttermének teraszán. A szomszéd asztalnál ülő, rikítóan öltözött idős házaspárral a szőke pincérlány magyarul beszélt. Az első pillanatban azt hitte, hallucinál. Aztán mégis összeszedte a bátorságát, és ő is magyarul szólt a pincérlányhoz, aki ettől távolról sem hatódott meg annyira, mint ő, hogy magyarul beszélhet. S mit tesz Isten, a szorongása úgy elmúlt, mintha sosem lett volna. Alkonyodott már, de a terasz távolabbi sarkát még napfény pásztázta, és a hőség is csak alig enyhült. Az árnyas gyepszőnyeget fiatal párok lepték el, kamaszok és kisgyerekes anyák. Szerette volna megállítani az időt, de legalábbis itt maradni néhány óráig. Maró éhség gyötörte, amikor fölszállt az expresszre. A fülkében diákok (?) ültek, három lány és négy fiú, és valamelyik északi nyelven beszéltek halkan és gesztikulációk nélkül. Megnézték őt, de nem azzal a tolakodó kíváncsisággal, ahogyan ez otthon szokás, s csak egy pillanatra hallgattak el, amíg ő befészkelte magát a menetiránnyal szembeni, ablak melletti ülésre, ahová a helyjegye szólt, s beszuszakolta a bőröndjét a hálós csomagtartóba. Egy pillanatig megint birtokháborítónak érezte magát, de aztán hamar elnyomta az álom. Hajnalban ébredt föl, a félig nyitott ablakon csípős levegő áramlott a fülkébe, útitársai furcsa, kicsavart testtartásban szuszogtak vagy horkoltak, s az ajtó fölött derengő lámpa ibolyakék fényt szórt az arcukra. Kinézett az ablakon, s ami a szeme elé tárult, attól előbb megborzongott, majd valami mámoros örömöt érzett. A szerelvény mintha az alvilág egyik sötét, szűk folyosóján kanyargóit volna a föld gyom
