Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - TANULMÁNY - Lacza Tihamér: A tudós körörvos Dr. Kiss László 65 éves
62 Lacza Tihamér szinte magától értetődő, hogy választékos stílusban ír, és külön üdvözlendő, ha még olvasmányos és szellemes is. Mindez kezdettől fogva jellemzi Kiss László szövegeit, tehát vele született adottság. Olyan orvoselődök nyomdokaiban jár, mint Németh László, Benedek István vagy a nemrég elhunyt Vekerdy László, akik orvosként lettek jeles toliforgatók és a tudománytörténet-írás mértékadó képviselői. Az említettekkel szemben - akik valamennyien értelmiségi családból származtak - Kiss László egy jellegzetesen paraszti közösségben nőtt fel és vált „elsőgenerációs” értelmiségivé. Saját erejére és tehetségére hagyatkozva épített magának egy olyan szellemi műhelyt, amelynek kisugárzását ma már sokan érzik és méltányolják. A múlt kutatójaként elsősorban az orvoselődök — főleg a felvidéki származásúak vagy az itt működött doktorok - életével és munkásságával foglalkozik. De ha Hont vármegyéről van szó, akkor másokra sem sajnálja az időt. Jellemző például, hogy többtucatnyi orvostörténeti cikk után, amelyek főleg az Orvosi Hetilapban és az Orvostörténeti Közleményekben jelentek meg, első könyvét egy tollforgató reformkori jogászról, a Pesti Hírlap levelezőjéről, Kossuth nagy hívéről - Pongrácz Lajosról írta {Pongrácz Lajos. Hont megyei portré a reformkorból, Dh- PRESS, 1994). Pongrácz elsősorban azért keltette fel az érdeklődését, mert a Palásttal szomszédos Felsőtúron született, tehát „földije” volt a szerzőnek. Már ebben az első könyvében megcsillantja minden erényét, amit méltatói olyan nagyra értékelnek: az alaposságot, a részletes tárgyismeretet, a jó stílust és természetesen a taci- tusi elveket — Sine ira et studio — következetesen betartó történészi szemléletmódját. A kötet megjelentetését maga Turczel Lajos javasolta lelkesen a kiadónak. Az Orvosi Hetilapnak nemcsak állandó szerzője, hanem szaklektora is orvostörténeti témákban, s azt hiszem, nálánál alkalmasabb személyt erre a feladatra a szerkesztőség aligha találhatott volna. Vissza is él vele jócskán, hiszen a mai szűkös anyagi helyzetben ezt a mindig megbízhatóan végzett - sőt nemritkán az érintettek indulatos reakcióit is kiváltó - gyomlálgatást nem nagyon tudja honorálni. A Magyar Tudománytörténeti Intézet is igénybe veszi újabban a szakmai ismereteit és éles szemét, s talán „ellenszolgáltatásképpen” nemrégen megjelentette Kiss László Az orvostudomány felvidéki történetéből (2010) című nagyívű munkáját, amely a különböző folyóiratokban megjelent — sok esetben ebből az alkalomból átdolgozott és kiegészített — tanulmányait gyűjtötte össze közel 400 oldalon. Aki az egyes írásokat és természetesen a több mint 1300 lábjegyzetet elolvassa, szinte teljes képet kaphat a szerző eddig orvostörténeti ténykedéséről, de ami még ennél is fontosabb: arról a kutatói módszerről, amely a szakmán belül is kivételes helyet biztosít számára. De a két említett kötet megjelenése között Kiss Lászlónak seregnyi más könyve is napvilágot látott. Társszerzőkkel (e sorok írójával és Ozogány Ernővel) közösen kiadott mű a Gondolatokból épült katedrális (magyar orvosok, tudósok, mérnökök és utazók portréi, 2001), amelynek orvosokról szóló részét ő írta. De már előbb két kötetben megvillantotta a szépirodalom és a szépírók iránti érdeklődését és sze- retetét is: A Kínok tövisében (1997) a magyar irodalom, a Doleo - ergo sum (2001)
