Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - TANULMÁNY - László Erika: Az Orpheusz-szonettek magyar fordításai
Az Orpheusz-szonettek magyar fordításai 47 nemlét közös terét, hiszen ez maga a kimondhatatlan tere. Ezért jellemzi a ciklus darabjait a többszólamúság. Mivel mi, halandók a léthez tartozunk, gondolatainkkal, elménkkel nem tudjuk megragadni azt, amit nem éltünk át, minden konkrét utalás hazugság, félrevezetés lenne. Ezért folyamodik Rilke oly sokszor az ellentétek egységéhez. Csakis az ellentétek alkothatnak igazi egységet. Lét és nemlét együtt hozhatják létre a mindent. Halasi Zoltánnak az 1/11. szonettben kiválóan sikerül érzékeltetni a „hajsza, torpanás”, „Útra - fordulat” ellentétét18, mely a lét sajátja, majd pedig ezek egységesülését. Bár a „kettő benned egy” megoldás „benned” szava bizonyos értelemben konkretizálja a helyet, illetve személyhez kapcsolja az egységesülést, ami Rilke versét nem jellemzi, ő több interpretációs lehetőségnek nyújt teret. Az Isten, ill. az istenek nem tartoznak sem az élőkhöz, sem a holtakhoz, szintén egy köztes állapotban helyezkednek el, mégha ez számukra egy véglegesen determinisztikus állapot is, nem úgy, mint Eurüdikének, aki, miután Orpheusz megszegte az alkuját, kénytelen visszatérni a nemlét birodalmába. Az első rész 19. szonettjében, ahogy az egész ciklusban is, Rilke a halált nem valamiféle idegenként, ismeretlenként kezeli: „und was im Tod uns entfernt, ist nicht entschleiert.”, ellenetétben Szabó Ede fordításával19, melyben. Szabó épp arról beszél, hogy mindörökre megmarad a halál-messzeségek titka. A második rész 12. versében Halasi Zoltán elsiklik egy nagyon fontos gondolati tartalom fölött. Az első versszak utolsó sorában kihagyja a „wendenden Punkt” magyar megfelelőjét a fordításból. Értelmezésünkben rilkei ez a fogalom, mivel ez az a pillanat, amikor az alak egyszerre tartózkodik a két tartományban, az egyik állapotból épp a másikba fordul. A 11/28. darabban Rilke kifejti, hogy a halandók a tánc, a művészet által is túlléphetünk a léten, hiszen Orpheusz is lantjátékával győzte meg az isteneket, hogy alászállhasson Eurüdikéért a másvilágba. A művészet hatására az élettelen tárgyak is életre kelnek. Rilke ebben a versben visszanyúl az első rész csillagképéhez, sugallva a kapcsolatot a lány tánca és a lantos Orpheusz alakja között, hirdetve a zene, a tánc, a művészet öröklétét. Garai Gábor fordításában: „Míg hangja - léten át - elér ide,” (1/5. szonett) igencsak kifordítja az elemzésünk kiindulópontjául szolgáló rilkei gondolatot. Garai mondata azt sugallja, hogy Orpheusz hangjának a léten kell áthatolnia ahhoz, hogy hozzánk elérjen, de ha ez így van, akkor kik azok a mi, és hol van az itt. Kiinduló interpretációnk alapján Rilke a lét és nemlét szféráját különbözteti meg egymástól, a létbe tartoznak az élők, tehát Rilke, az olvasó, és így a mi is. Megvizsgálva Rilke német sorát, ő azt mondja ki, hogy a dalnok szava túllép az ittléten, meghaladja azt, mégpedig annyiban, hogy Orpheusz a nemlétből üzen nekünk, neki megadatott, hogy egy időben tartózkodjon a két szférában. Orpheusz volt az, aki élő létére átélhette a lét és nemlét állapotát. Erről a kivételes megtapasztalásról szól a következő szonett (1/6). A „két világból sarjadt ki bő természete” közli velünk Kálnoky is.
