Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - TANULMÁNY - László Erika: Az Orpheusz-szonettek magyar fordításai
44 László Erika létértelmezéshez. A létező dolgok individualizációja által, az „Én és a Dolog kölcsönösségének”7 kifejezése révén tesz erre kísérletet. így az Én a Dolog megformálása folyamatában válik teremtővé. A megformálás nem más mint életadás, és nem pedig akaratlagos alakítás. A költészet mágikus hatalmának „evilágiasítását” Rilke a fenomenológiai tárgyiassággal valósítja meg. Sikerül Rilkének a nemlét valóságát a lényeges dologi lét világába vonni, s teszi ezt úgy, hogy a valóságos ottlét megelőzi a bármiről való tudást. Rilke a tárgyakat dologként kezeli. Abból indul ki, hogy ha valami megfigyelhető a tárgyi világban, akkor az szükségszerűen értelmezhető, közölhető tudati tartalom lesz. A dolgok, mint a nemlét jellemzői te-hetik tehát lehetővé az átjárhatóságot a lét és nemlét határain. A dolgok lényegét magukba foglaló képzetek olyan mértékben távolodnak el konkrét jelöltjeiktől, hogy képessé válnak a nemlétezőt is magukba integrálni. Rilke szonettjeiben igyekezett elérni, hogy a dolog lényege úgy hassa át a versegészet, hogy létnek és nemlétnek egyidejű hordozója legyen. Kulcsár Szabó Ernő az Orpheusz-szonettek beszédjellegü8 vonására is felhívja a figyelmet, mely az én-te szembeállításában mutatkozik meg. Még a monologikus jellegű szonettek is a mondatépítésnek, szóválasztásnak, jelentésformálásnak köszönhetően dialogikusnak hatnak. Erre példa az 1/8. szonett9, melyben Rilke a Dicséretet (Rühmung), a Panaszt (Klage), az Ujjongást (Jubel) és a Kételyt (Sehnsucht) mutatja be. A magánbeszéd vallomásossága korlátozva van ezekben a versekben. A szonettek beszélője nem aktív közreműködő - figyelmeztet Paul de Man Trópusokc. munkájában. Valóban az érzelmek nem a szubjektumból fakadnak fel, hanem mindig valaki, valami más fájdalmai. Tehát egy különös megfordításnak lehetünk tanúi: a belső világ nem a szubjektum, hanem a dolgok sajátja. A dolgok külső világa válik ezáltal belsővé. A szonett legsikerültebb darabjaiban a többszólamúság jelensége érvényesül: az egyes szavak több gondolati síkon is értelmezhetők, és az egyes értelmezésmódok logikusan beilleszthetők egy-egy versszakba, sőt néha az egész versvilágba is. Például a 11/26. szonett utolsó versszakában a főt és a lantot Orpheusz és az ordító egyaránt hordhatja11. Rilkét mindenekelőtt a német nyelv grammatikája és az írásjelek önkényes használata segíti ebben. Nem szabad azonban a túlértelmezést túlzásba vinni, mivel az összefüggés mindenhol adódik, és ahol egy sötét hely marad, ott nem felvilágosításra, hanem elfogadásra van szükség - ahogy maga a költő Clara Rilkének írja.12 Tanulmányomban szeretném megvizsgálni, hogy a szonettek magyar fordítóinak mennyire sikerül visszaadni Kulcsár Szabó Ernő és Paul de Man munkájában fellelhető jellemzőket. A fordítások és az eredeti összevetése során a következő problémaköröket elemzem:- képesek-e a fordítók tolmácsolni a mítoszi gondolkodás dekonstrukcióját a mitizálásnak, illetve az ókori mítosz csábitásának ellenállva
