Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - TANULMÁNY - László Erika: Az Orpheusz-szonettek magyar fordításai
Az Orpheusz-szonettck magyar fordításai 43 A lét és nemlét teljessége Rilke költészetében az organikus világnak egyfajta noematikus, dolgok körül szerveződő értelmezésével ragadható meg. A lét és nemlét világát ezért nemcsak térben, de metaforikus időbeliséggel is el kell képzelnünk, mivel a nemlét világába tartoznak az életet már nem, s még nem élők, hiszen maga az idő köt minket össze a valaha élőkkel és a majdan születőkkel, így biztosítva a folytonosságot, a haladást. Rilke a szonettekben kétségbe vonja az ember időnek való sorsszerű kiszolgáltatottságát. Ez már abból a tényből is kitűnik, hogy a versek létrejöttében Wera Ouckama Knopp halála játszott nagy szerepet, aki fiatalon távozott az élők sorából. Az időbeliség mozzanata ezért csak másodlagos jelentőségű a szonettekben. A végtelenség, ahol a létezés két tartománya összetartozik, nem metafizikai természetű - figyelmeztet Kulcsár Szabó Ernő -, mivel poétikai megjelenése időtlen, s a különböző létszférákban egyidejűleg jelen lévő tárgyias noémákhoz kötődik3. Tehát a szonetteket mind tárgyiasságukban, mind orfikusságukban az időtlenség eszméje uralja. Ennek egyik kitűnő példája a második rész 23. szonettje, mely Kálnoky László fordításában olvasható magyar nyelven. Bang verlangen wir nach einem Halte, Wir zu Jungen manchmal für das Alte Und zu alt für das, was niemals war. Szívszorongva esdünk támaszért mi, túl iQan még ahhoz, ami régi, s a sosem-volthoz túl öregen. Ebben a versben Rilke a lét, nemlét szféráit valamiféle semleges helyként láttatja az olvasóval: hiszen mi ott leszünk szabadon bocsátva, ahol mi előzőleg köszöntve lettünk4. Rilke további szonettjeiben is gyakran előfordulnak utalások erre, például a „Raum”, „Ort” szavakon keresztül. Rilke célja ezzel nem a szigorú területi elhatárolás, a szonettekben szó sincs erről, hanem épp a mindenek felett álló „Egy” személyétől való függés kifejezését próbálja meg elkerülni. Nem így Kálnoky, aki a fent említett versben a szabadságot nem helyhez, hanem személyhez köti: „Az tett szabaddá, ki előbb örömmel fogadott.” Az idő másodlagos szerepére találunk utalást a 11/25. szonettben is, mert Rilke és Szabó Ede5 szerint is „tovaszállva ifjodnak az órák”6. A 1/22. szonettben Halasi Zoltán fordítása nagyon jól érzékelteti a rilkei időtlenséget. A mozdulatlan, az örök maradó a lényeg, nem pedig a mozgó, mely a lét szférájának jellemzője. Minden mi elsiet, csak a múlt rabja. Rilke nem mitizál, mivel elutasít mindenféle művészi prófétizmust, messianizmust. A másik oldalon viszont elutasítja az avantgárd dezindividualizációs törekvéseit is. О a dolgokat, a dolgok világát választja az individuum megközelítéséhez, a
