Irodalmi Szemle, 2010

2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Hogya György: Tévelygéseim (1) (Napló helyett)

33

Hogya György

Tévelygéseim (1)

Tudod, kedves barátom, egyre inkább érzem, menyire megterhelő és u- gyanakkor értelmetlen lejegyeznem a Pozsonyba tartó utam alatt született gondolatokat. Nem csak azért, mert ezek a gondolatok nem hordoznak magukban semmiféle újdonságot, hanem azért is, mert ezek a szerencsétlen, munkanélküli „mun- si” gondolatai szétszórtságukban nehezen társulnak a mai köznyelv/gondolko- dás/felfogás elfogadottan használatos szimbólumrendszerével.

Egyébként magát az írást nem tartom többnek, mint az önmagam meghatározását célul tűző folyamat melléktermékének. Épp ezért igyekszem elkerülni, figyelmen kívül hagyni mindazon meghatározásokat, amelyek — több-kevesebb sikerrel — az írás lényegét próbálják meghatározni, s inkább önmagámra figyelek.

Persze, miattad is fontosnak tartom meghatározni az elkövetkező írás látszólag tetszőlegesen összeválogatott — néha már öncélúan túlburjánzónak tűnő — gondolatainak „felügyeletét”. Igen, írás közben, tehát az egyén saját gondolatiságának meghatározásakor, elengedhetetlen feltételnek tűnik a (köröttem zajló) valóság és a (felmerülő) lehetőségek közötti lelki kapcsolat tudatos felügyelete. Olykor persze felsejlenek a valóság rekonstruálhatatlan, nehezen értelmezhető elemei, s ilyenkor egyértelműen előtérbe kerül a szerző személyiségének jelenléte, ám ha mindezt kellő világossággal tálalja, nem megy az érthetőség rovására. Mondhatni, minden világosságra törő igyekezet az író udvariassága is egyben.

Valójában minden magára valamit is adó lélek elgondolkozik az élet megélésének és megértésének lehetőségein. Ez lehet állandó lelkiállapot, mint e- gyes gondolkodóknál vagy világutazóknál, és lehet valaminek az apropója is, mint az én esetemben a pozsonyi utam.

Azok között, akiknek megadatott, hogy anyagilag többet birtokoljanak, mint társaik, sokan vannak, akik igyekszenek végletesen megélni az életet, és éppen ezért kipróbálnak mindent, amihez hozzáférnek, ám be kell látniuk, hogy képtelenség „mindent” megélni — be kell érniük „a lehető legtöbbel”. Ők azok, akiknek — bevallottan vagy bevallatlanul — esténként, mikor álomra hajtják fejüket, hamis megelégedettség, féltékenység és olykor kiábrándultság árnyékolja a homlokukat.

Vannak persze, akik — akár lenézik ez előbbieket, akár teljességgel elutasítják — nagy fenntartással fogadják az élet megélhetőségének lehetőségét, és