Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Gál Sándor: Az egy és az egész Kincses Komárom (2)
28 Gál Sándor skan-dáltunk együtt vele. Például ma is emlékezetből másolom ide a Kazacsnaja kalubelnaja pésznyát: Szpí mlagyenec Magyarul, Aludj szépséges moj prerkraszníj, persze gyors gyermekem, bajuski bajó (paju?) nyersforításban regélek neked. tyíko szmotríty a Kozák altatódal, Csendben néz le meszac jaszníj bicegve bár, de a fényes hold kalibel tvaju így szól: ringó bölcsődre. búdu szkazívaty Mesét mondok ja szakazkí majd tenéked, peszenyku paju kis dalt dúdolok, szpí mládenec aludj szépséges moj prekraszníj gyermekem bájuski baju. regélek neked. Máról visszanézve, azt hiszem, Kovács tanár elvtárs módszere és tudása abban különbözött minden mástól, hogy egyféle nyugtalanságként vésődött belém. Talán nem is a tudatomba, de ösztöneim mélyére, hogy a belátható tér-időben ismét megjelenjen izgató távlataival, s irritálja gondolkodásomat, ahogy a friss sebet a be- lékerült só szemcséi... S ezt az „újra megjelenést” később, túl a komáromi éveket követően, már a šumavai mocsárvilág rideg valóságában éltem meg, s kezdtem kemény következetességgel tanulni az orosz nyelvet. A maga helyén, ha lesz rá erő és idő, talán bővebben szólok, szólhatok még erről. Azt azonban ide írhatom, hogy a šumavai huszonhét hónap alatt jelentősen gazdagodott az orosz szókészletem. Ilyen, és ehhez hasonló, jelentéktelennek tűnő események rakódtak le bennem folyamatosan, ahogy komáromi éveim előre haladtak a maguk sajátos törvényei szerint. Tanulmányaimat, s az abból következő ismereteket is úgyszintén ez a folyamatosság jellemezte. Az az igazság, hogy nem voltam én valami jó diák, de akkor már képes voltam felmérni lehetőségeimet - legalábbis ezt éreztem —, amelyek a horizonton mutatkoztak, elsősorban szakmai vonatkozásban. Ilyen értelemben nem álltam valami rosszul, hisz bizonyítványaimba sorra az került, hogy „kitüntetéssel megfelelt”. Pedig nem is tanultam valami sokat. Lényegében elég volt az, amit az órákon végighallgattam. Csupán a nevek és a számok okoztak gondot, hamar kihulltak tudatomból, és olykor szinte visszahozhatatlanul. Ellenben ha elolvastam egy verset, az azonnal felszívódott emlékezetembe, s kitörölhetetlenül, akár gyermekkoromban a mesék és dalok szövegei, dallamai. Örömömre: élnek ma is! Túl ezen az idillinek látszó helyzeten azonban, annak ellenére, hogy kaptam ösztöndíjat, s hozzá, jó előmenetelemért” is valami kevés pénzt, ez csupán arra volt elegendő, hogy a diákotthon és az étkezés költségeit fedezni tudjam. Emlékszem rá, hogy amikor ezt kifizettem, kereken tíz korona zsebpénzem maradt. Szüleim persze
