Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Gál Sándor: Az egy és az egész Kincses Komárom (2)
Az egy és az egész (2) 29 igyekeztek lehetőségeikhez mérten ehhez valamit hozzáadni, de a negyvenes évek vége s az ötvenes eleje - a nagyapámmal való pereskedés meg az építkezések - komoly anyagi gondokat okoztak. S akkor már Vilma húgom is középiskolába járt, méghozzá Rozsnyón, így a keveset is kétfelé kellett osztani, hogy jusson is, meg maradjon is. Ebből következett, hogy a nyári szünetekben egyvégtében dolgoztam odahaza a szövetkezetben. Abban az időben már kombájnokkal arattak, s én nyarakat töltöttem a arató-cséplőgép „szalmakocsiján”, hogy legalább egy öltönyre valót megkeressek. Heteken át nyeltem a kocsi felett hömpölygő porfelhő sűrűjét, s esténként nem hazabicikliztem, hanem egyenest a Nagy tóhoz, s merültem a víz alá, kiáztatni pórusaimból a maró port - hiába. Ha felidézem magamban azokat a nyarakat, ma is érzem az árpaszalmából sejtjeimbe telepedett por különös csípését... Ez is természetesen komáromi éveimhez tartozik, és mintha minden ilyen nyár arra akart volna figyelmeztetni, hogy a mi életünkben-sorsunkban nincs semmi könnyű! Harmadikos koromban - ekkor már gyakran jelentek meg verseim — eldöntöttem, hogy szerencsét próbálok. Felutaztam Pozsonyba, a Szabad Földműves szerkesztőségébe. Az a határozott szándék indított Pozsony felé, hogy így, vagy úgy, de újságíró leszek. Mivel a lapban több versem is megjelent, s mert valamit már a mezőgazdasághoz is értettem, remélhettem, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy a laphoz kerüljek. Elhatározásomat követően, hajói emlékszem, a félévi szünetben aztán vonatra ültem, s meg sem álltam a Szabad Földműves szerkesztőségéig, amely akkor már a Szuvorov utcában volt. Nem kis meglepetésemre maga Major Sándor, a lap akkori főszerkesztője barátságosan fogadott, s tájékozódó beszélgetésünk követően azzal bocsátott utamra, hogy írjak a lapba, s ne csak verset, hanem „szakmai” cikkeket is, s hogy az érettségi után jelentkezzem újra. Hát teli reményekkel u- taztam, haza Pozsonyból. Újságíró leszek! Riporter - előttem az egész világ! Odahaza apám nem nagyon lelkesedett ez irányú lehetőségem hallatán, neki egy stabil zootechnikusi állás biztonságosabbnak tűnt, mint a riporteri kóbor életmód. De végül is rábólintott. Persze, akkor már - elmúltam húszéves - ezek az otthoni vélekedések döntésemet igazából nem tudták befolyásolni. Azonban előttem volt akkor még tíz hónap az érettségiig. Előbb ezt kellett teljesíteni, hiszen ez az egyik alap föltétele volt Pozsonyba jutásomnak. Az utolsó év - a negyedik tíz hónap - igen gyorsan elröppent. A kettős cél - az érettségi és a Pozsonyba jutás - határozta meg ezt az időszeletet. Az első teljesítése felől akkor már nem voltak kétségeim, bíztam abban, hogy a záróvizsga eredménye legalábbis megközelíti az addigi bizonyítványaim szintjét. A következő, pozsonyi esélyem ettől lényegesen elkülönbözött. Mert egy ígéret nem több önmagánál, ki tudja, Major Sándor főszerkesztő azóta rajtam kívül hányán keresték még velem azonos szándékú kezdő toliforgatók... Szóval azt is a „lehetőségek” közé kellett sorolnom, hogy esetleg a Szabad Földműves szerkesztősége helyett valamelyik szövetkezet vagy állami gazdaság állattenyésztésében jut számomra hely, mondjuk egy segédzootechnikusi státus... Amikor ez az utóbbi lehetőség megfordult a fejembe,
