Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Duba Gyula: Szégyen (1) (regényrészlet)
16 Duba Gyula mányait. Törzsvendégei vannak, napi látogatói, beszélgetnek és boroznak. Gyakran zenekar áll össze, harmonikás, gitáros és dobos, néha hegedűs is előkerül, a gitáros énekel is, mélabús erdőháti énekeket meg balladisztikusnak ható, egykori katonadalokat. Fegyelmezetten, harmonikusan dalolnak, nem hejehujázva, ittasan dorbé- zolva, hanem szinte szertartásosan, mintha tudnák, hogy énekük a régi világ üzenete. Az állandóan múló és változó élet valamiféle folyamatosságának ajegye, ilyenkor a borozónak családias hangulata van. A pultnál a Kis-kárpátok lankáin termett bort mérik, zöldszilvánit vagy rizlinget, néha müller-thurgaut is, és a félhomályos helységek hangulatában, a sötétbarna gerendák és pácolt faburkolatok vidéki nyugalmat árasztó légkörében az első köztársaság melódiáinak harmóniájában a magyar melankólia, majd lázadó indulatok dalai is jelen vannak néha, amikor íróink u- ralják az egyik helységet, ahová az emléktáblát tervezik. A mosolygós, piros képű Martával egyezkednek ez ügyben, a pincémő kedveli őket és igyekszik, hogy jól érezzék magukat. Otthonosan borízű hangulatukban, hetykén évődő kedvükben vele beszélték meg, hogy a bejárattal szembeni helyiségben, egyrészt a legnyitottabb, mert mindenki belátja, aki bejön, másrészt különhelyiségnek is mondható, amikor ők ott tanyáznak s ilyenkor magyarul énekelnek, s a szobát nyelvük és történelmük ízei járják át, magányos életérzésük hangulata borongja be. Ilyen magába zárkózó hangulatban kérték Martát, hogy az összetolt asztalok fölé a sarokba a falra tábla kerüljön, amely majd megőrzi emléküket. S hogy itt vitáztak és kaptak hajba a pozsonyi magyar írók halálosan komoly és végeérhetetlen elvi problémáik felett, majd mintegy a szenvedélyes marakodás oldott szüneteiben itt énekelték mélabús népi dalaikat vagy pattogó ütemű harci indulóikat, hogy aztán a végén záróra után kimerülve és karöltve, egymást támogatva induljanak haza. Most tehát ide tartanak, s a villamos ismét hátulról érkezik, s a változatosság kedvéért most a Bajuszos mellett rohant el, szinte súrolva őt, talán érintette is, azok ketten nem sokat törődnek a forgalommal és a járókelőkkel, közönyösen mennek az utcán, mintha érinthetetlenek és sérthetetlenek lennének, Morvainak sem jut eszébe, hogy figyelmeztesse és óvja őket, tudnak vigyázni magukra, aztán minek is, gondolja, a tömegen is érintetlenül haladnak át, könnyedén és testtelenül, mint a szellemek, akárha asztrállények lennének, pedig vannak, léteznek, együtt mennek a Széplak utcán. A Bajuszos azt latolgatja, honnan hívja fel Toldyt, akinek olyan kemény a kézfogása, mint legendás névrokonáé lehetett, s bár szálfatermete egyenes, mint egy hajócölöp, haja és bajusza már egészen fehér. Meg a „fényes szelek harcosát”, akivel részegen lebolsevikozták, de változatlanul szerették és becsülték egymást. Fiatalságuk szeszélyes ágai-bogai úgy összefonódtak, mintha egy tőről fakadnának és egy törzsről hajtanának ki, mindkettőjük azon serénykedett, hogy kultúmövény- zettel borítsák a kisebbségi élet szikkadt mezőségeit. A Költő pedig úgy jár, ahogy a termelő lét gazdája, mint a földesúr nagy széles mezőségein, amikor szemrevételezi a beérő termést, emelt fővel jár, kezét a háta mögött összekulcsolva, maga elé néz, az emberekre nem figyel, önállóan halad a maga útján, Morvái először
