Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Duba Gyula: Szégyen (1) (regényrészlet)
Szégyen (1) 17 pillantja meg, milyen nagy a cipője, negyvenhármas is lehet, mennyire önmagába zárva jár a Költő, bensőjében valamilyen befolyásolhatatlan őserdő dolgozik, sodorja romboló utakon, kikerülhetetlen akadályokon át. Morvái úgy érzi, mindkét társa valamiféle örökkévalóság jegyében létezik, mintha immár időtlenek lennének... Az időtlenség érzete fogta el kényszerítőén, s a nyomában járó hiányra akkor döbbent rá, amikor a boltozatos átjáró alatt letértek az utcáról és szembementek a piac forgatagával. A sátrak és bódék teli vannak áruval s a keskeny köz emberekkel. A modem termelés hiúságvására folyik, a rengeteg ruhadarab és divatcikk látványa kábító, valamiféle szorongató bőségérzetet kelt, mintha a piacgazdálkodás minden bonyolultsága össze lenne zsúfolva s felette nagyon alacsony lenne az ég. A tolongásban a Költő megy elöl, utána a Bajuszos, nem fémek el egymás mellett, a hullámzó tömeg sodra eltávolítja őket egymástól, mégis szinte akadályok nélkül haladnak. Morvái emberekbe ütközik, pardon, ismételgeti, máskor nem szólt semmit és... a borozóba vezető bejáratot sem találják már. Az ámdömping meghódította és elöntötte az egész teret. Az egykori ablakok helyén sikátorok nyílnak a mohó árutömegbe, a bejáratok táskák és bőröndök tömegébe visznek, a terasz sincs már. Helyette benyílók mélyén műanyagok és kötött holmik tornyosulnak, vadonatúj ipari törmelék és globális termékhegyek magasodnak, napszemüvegek és kesztyűk ezrei, könnyű papucsok és színes trikók tömegei, a borozó patinás helységeit megszállta és elfoglalta a világgazdaság, és a mélabús népi dallamokat és katonaindulókat a múltba utalta, az emlékek közé űzte, a semmibe kergette, zajos időtömeggel temette be a hegyháti dalok és kis-kárpátoki borok világát. De azokat az emberi értékeket és érzéseket is múlttá avatta, amelyek egykor itt virultak, a zajos jókedvet és emberi mélabút elnyelte a világtőke brutalitása. A „fényes szelek harcosa” talán azt mondaná: a keleti tőke ugyanolyan mohó és alaktalan, mint a nyugati, egykutyák, arctalanok és gátlástalanok, ismertető vonásuk sincs, időtlenek, Toldy pedig talán így káromkodna: a fenébe is, valami, ami a miénk volt, ismét eltűnt...! Aztán a Bajuszos és a Költő tovább haladnak, némán elválnak, és Morvái még hallani véli, mintha a barátja azt mondaná: menj előre, én telefonálok nekik, találkozunk a Hordóban vagy a Parasztoknál..! S eltűntek a tömegben, felszívta őket a valóság, a rettenetes árutömeg és a benne turkáló mohó emberek, a vásárlókedvű piaci nép s köztük a közönyös arcú, egyforma kinézésű vietnami árusok, mindenütt ott vannak, de a dolgokba nem avatkoznak, csak ha megszólítják őket, néha dallamos nyelven szólnak egymáshoz, alig nézik az embereket, akik mások, mint ők, számukra mégis fontosak, mert belőlük élnek, ki tudja, mit gondolnak róluk...? A piac délutáni életének nyüzsgése elnyelte a Bajuszost meg a Költőt, nyomokat sem hagytak maguk után, s Morvái már bizonytalanul emlékezett, valóban hallotta-e, hogy a Hordónál vagy a Parasztoknál találkoznak, míg telefonálnak, vagy csak képzeli, hogy mondták, talán már nem is szóltak vissza, amikor felszívta és elnyelte őket a jelen. Néhány pillanattal előtte még itt voltak, s már nincsenek sehol, s mintha az idő is elbizonytalanodott volna, Morvái új gondolata: néha mintha öngyilkos lenne az idő...! A jövő perc
